7. rész

7. rész

 

Mikor megébredtem, talán olyan hajnali 4-5 óra lehetett. Azután a szörnyűséges álom után képtelen voltam visszaaludni. Kiültem az ablakba és Suga szobájának az ablakát bámultam. Remegtem a hidegtől, de nem érdekelt. Csak bámultam magam elé és magamban ezer meg millió imát mormoltam el, hogy ne essen baja és minél hamarabb ébredjen fel. Mikor kellően megfagytam az ablakban, felálltam, előszedtem a téli kabátomat a szekrényből majd rendes utcai ruhába öltöztem. Magamra vettem a vastag kabátomat, és kezemben a kis füzetkémmel és tollammal lebattyogtam a napaliba a kanapéra. Ott ültem és vártam, hogy reggel legyen és mindenki felébredjen. Mellettem a kandallóban a parázs halkan pislákolt. Odasétáltam és dobtam rá egy vékony, száraz fadarabot, hátha lángra kap. Amint kezeim elhagyták a fát, azon nyomban lángolni kezdett. Olyan jó meleget adott. Reggelig ott gubbasztottam mellette. 
- Jeon JungKook! Mit keresel te itt?- halottam meg mögülem anyu hangját. "Nem tudtam aludni."- írtam a lapra. - De akkor is! Még jobban meg fogsz fázni.- aggodalmaskodott.- Menj szépen vissza a szobádba. "Nem. Jól vagyok. Be akarok menni Yoongi-hoz a kórházba!"- mondatom után egy csúnya köhögőroham kapott el. - Csak szeretnéd, fiam. Itthon maradsz az ágyadban és szeded a gyógyszereidet. "De anyuuuu~!"- morcisan kérlelő tekintettel néztem szemeibe. - Nem lehet, kicsim.- simogatta meg az arcomat.- Olyan hideg. Gyere ide.- ölelt szorosan magához. 
- Jó reggelt!- jött le a lépcsőn apu és Heechul. "Sziasztok!"- írtam majd feléjük mutattam a füzetem. "Szóljatok anyunak, hogy engedjen el Yoongi-hoz!" 
- NaNa...- fogta meg Heechul bácsi anyu vállait.- Engedd be hozzá egy kicsit. Vele megyek és vigyázok rájuk. Ígérem. Csak egy kicsit. Az mindkettőjüknek jót tenne. 
- Nem is tudom...- hajtotta le anyu a fejét.
 - NaNa.... Kérlek... 
- Jó. Rendben. De el ne mozdulj mellőle!- adta meg magát anya. "KÖSZÖNÖÖÖM!"- toltam az orra alá a lapot majd szorosan megölelgettem. Miután reggeliztünk apu kocsival elvitt minket a kórházig. - Nem fázol nagyon?- takargatott be Heechul egy újabb köhögőroham után. Megráztam a fejem, ezzel jelezve, hogy nem. Miután beértünk apu elbúcsúzott és elment dolgozni. Mi pedig ketten maradtunk a kórterem előtt. "Hyung! Elvinnél engem egy boltba?" 
- Minek? "Csokit akarok venni Suga-nak." - Maradj csak itt, majd én elmegyek és hozok. "Nem, hyung. Csak én tudom, hogy milyet kell. Csak gyere el velem. Kérlek"- miután megmutattam neki a sorokat megfogtam a kezét. Bólintott majd elkísért. Miután megszereztük a megfelelő édességet visszamentünk Suga szobájához. Nem sokkal azután az orvosa is megérkezett és beengedett. De csak engem. Bementem, letettem a csokit a tegnapi tetejére és az ágy szélére ültem. Megfogtam Yoongi kezét és simogatni kezdtem. "Itt vagyok melletted. Kérlek Yoongi ne add fel. Gyógyulj meg. Szükségem van rád. Szeretlek!"- gondoltam magamban, mivel beszélni nem igen tudtam. Arcomról legördült egy jéghideg könnycsepp. Arcához hajoltam és egy puszit adtam rá. Hirtelen megmozdította a kezét. "Yoongi!"- csillantak fel a szemeim. Láttam a reményt. Bíztam benne. "Ügyes vagy. Meg fogsz gyógyulni. Vissza fogsz jönni hozzám."- szorítottam meg finoman a kezét.

Nem tudom miért, vagy hogyan de senki sem vesz észre. Mintha levegő lennék.Többször is próbálkoztam, de nem vettek észre. Anyáék folyton csak sírtak, de főleg anyu. Zokogott és zologott.Fájt érte a szívem. "Sajnálom" Persze ezt sem hallotta. Egyre jobban kezdek elszomorodni e miatt. Olyan, mintha soha nem is léteztem volna. Valami furcsa erő a kórházba vonzott. Mikor megláttam magam egy ágyon feküdni megértettem miért nem látnak. Kookie látványa volt számomra a legrosszabb. Látni, hogy a szerelmem miattam van ilyen állapotban. Nem ajánlom senkinek. Legszívesebben otthagytam volna mindent és kerestem volna magamnak egy helyet szégyenemben, de minek? Úgyse lát senki. Így hát felzokogtam. "Miért? Miért kell, hogy ennyi szörnyűség történjen velünk?" Nem vettem észre, hogy elszaladt az idő, de megjelent egy doktor és elküldött mindenkit. Hirtelen megjelent a Tatám. Be akart menni a szobámba, a doktor először nem akarta, de végül beengedte. Megakadt bennem az ütő, mikor meghallottam azt a szót. "A fiam." Legszívesebben bemosnék neki egyet, mert elhitette, hogy más az apám. Mikor bement a szobába mentem utána. "Miért?" Kérdeztem, bárnem is tudom miért. 
- Mert így tudhattalak tieteket biztonságban. Ha megtudták volna ki az apátok... "Te hallasz?" Mire ő csak bólintott. - A fejemben, de hallak. Sajnálom. Sajnálom, hogy így kell megtudnotok, sajnálom, hogy más halmozott el benneteket szeretettel, mindent sajnálok. "Valamilyen módon nem tudok, és nem is akarok rád haragudni, de miután elmész menj el hozzánk és mond el az öcsémnek is" Ő csak bólintott, majd testem fölé hajolt és adott a homlokomra egy puszit. - Minél előbb ébredj fel, és tedd boldoggá a szerelmed.! "Meglesz apa." Ez a szó már mást jelent, legalábbis számomra. Az este többi részében nem csináltam semmit. Gyorsan jött el a reggel. Hirtelen Kookie állt az ágyam mellett. Mintha mágnes lett volna a testem, úgy ragadott vissza magába. - K-Ko-kookie... 

"Yoongi!"- kaptam fel a fejem a hangjára. Azonnal megöleltem, persze csak gyengéden, nehogy fájdalmat okozzak neki. - Úgy hiányoztál....- suttogtam rekedten a fülébe.- Jé... visszajön a hangom...- kuncogtam majd elhúzódtam tőle és gyorsan lerendeztem az újabb köhögő rohamomat. - Hogy vagy?- suttogtam továbbra is.- Fáj valamid? Miben segíthetek? Nézd, hoztam csokit! Kérsz?- mutogattam neki az édességet. Szegényt alig hagytam szóhoz jutni.- Bocsi....- hajtottam le a fejem, mikor észbe kaptam, hogy nem kellene ennyire letámadni.

Aranyos volt. Ahogy beszélni próbált és ahogy mutogatott hol a csokira, hol másfelé.- S-semmi baj. A csoki pedig mindig jöhet. - rekedtes hangon felnevetett és kinyitotta a csokit. Betett egy kockát a számba. Nem engedtem el a kezét, inkább magamhoz rántottam. Ő erre csak felnyögött. Olyan jó újra a karjaimban tartani. Arcát nyakamba fúrta.Álltam feje búbjára tettem. - Sajnálom... - ő valamit motyogott, de nem érdekel. - Sajnálom, hogy miattam kellett aggódnod, hogy miattam lettél rosszul. Mindent sajnálok.

Szorosan ölelt magához. Olyan jól esett a közelsége. Végre Ő ölel magához. - Hagyd abba. Butaságokat beszélsz.- pusziltam a nyakába.- Élsz. Jobban vagy. Ez a lényeg. szeretlek, Yoongi.- adtam az arcára is egy puszit. 

Kijelentése meglepett. - Én is szeretlek. - többet már nem is beszéltünk, csak ettük a csokit. Nyúltam volna a következőért, de ahogy nyúltam érte azonnal fel is nevettem. - Ez már vicc. Eddig mindig megvolt és úgy tűnik most sem maradtat ki. - ő értetlen képet vágott. - Nézz le. - ő lepillantott és megértette. Egy darab csoki maradt. Betettem a számba. - Tudod mi a dolgod. 

- Tudom.- mosolyogtam. Vidáman hajoltam az arcához majd ajkai szélére nyomtam egy-egy puszit. Számmal bekaptam a kocka csoki másik felét. Leharaptam a felét és csócsálni kezdtem. Kezemmel mellkasán támaszkodtam meg, míg Ő egyik mancsát tincseimbe túrta és azzal húzott magához közelebb. Lágyan tapadtam ajkaira. Kissé szétnyitotta száját így nyelvemmel könnyedén be tudtam siklani. Egymás nyelvei közt forgattuk az egyre csak olvadó csokoládét. Nagyokat nyeltünk mindketten, majd mikor elfogyott az édesség csak egymás nyelveit élveztük. Gyengéden masszírozta izmával az enyémet. Halkan nyögtem bele a csókba. Annyira hiányzott minden érintése. - Köszönöm.- suttogtam ajkaira majd megnyaltam a számat.- Szeretlek.- adtam egy puszit az ajkaira.

- Tudom. - öltöttem rá a nyelvem. Hirtelen kopogtattak. JungKook felsóhajtott, majd föltápászkodott mellőlem. Elköszönt, majd kinyitotta az ajtóm, majd kiment. Engem pedig elnyomott az álom. 

Szomorú voltam, hogy máris ott kellett hagynom Őt. De boldog voltam, mert felébred és jobban van. Én is jobban éreztem már magam. 
- Hogy van?- kérdezte Heechul. 
- Jobban. Felébredt.- suttogtam. 
- Neked pedig lassan visszajön a hangod.- mosolygott. 
- Igen. 
- Na gyere menjünk haza. Megígértem anyádnak, hogy vigyázok rád és időben hazaviszlek. 
Nem akartam elmozdulni Suga mellől... De anyuval sem szerettem volna ujjat húzni... 

Lassan ébredeztem. Nem tudom mikor hoztak ki az intenzívről, de kihoztak és így már nyugodtan látogathattak. Anyu ült az ágyam mellett, nevelőapám mellette fogta a kezét. Az öcsém a szoba egyik foteljében ült összekuporodva. Ravi nyugtatni próbálta, de nem ment neki.Hirtelen kopogtattak az ajtómon. 
- Sz-szabad. - elmosolyodtam. - Apu. - mindenki felém fordult hitetlen tekintettel. - Hát nem mondtad el neki? - csak megrázza a fejét.
- Még nem. De most, hogy mondod, Seok, gyere egy kicsit. Ravi te is. - ők engedelmeskedtek Így magamra maradtam a szüleimmel. Pár perc múlva Seok jött vissza a kórterembe, de már nem sírt és teljesen kivirult az arca. 

Miután hazamentem csak bezuhantam az ágyamba és elaludtam. Sok volt nekem ez mára, de mégis nagyon boldoggá tett a tény, hogy Yoongi jobban van. Nem tudom, mennyit aludtam, igazából semmi körülményre sem emlékszem. Csak arra, hogy álmomban hihetetlenül boldog voltam. Suga mellettem volt, együtt keltünk, együtt feküdtünk. De valami ismeretlen, új helyen voltunk. Sok korombeli idegen fiú és lány volt körülöttem. De mind nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Még új lehettem, Yoongi-val együtt, mert egy kisebb csapat egy hatalmas, labirintus szerű épületben vezetett körbe. Hongbin is köztük volt. Megszólítottam, hogy megkérdezzem, hogy tudja-e, hogy merre vagyunk, de hiába szólogattam nem válaszolt. Olyan volt, mintha nem is hallott volna. Aztán Suga-hoz fordultam, hogy neki szóljak. De Ő sem hallotta meg a hangomat. Egy lánnyal beszélgetett. Megrángattam a karját de arra sem reagált. Aztán egyre csak kezdett tompulni körülöttem a világ. 
- Hongbin!- suttogtam.- Suga! Csi-csináljatok... valamit.. Hongbin... Hallasz?!- forgolódtam csukott szemekkel. - JungKook. Itt vagyok!- rántott vissza barátom hangja a Földre. 
- Hongbin? 
- Valószínűleg csak álmodtad.- magyarázta majd megsimogatta a buksimat.- De legalább már van hangod. 
- Igen. Képzeld voltam bent Yooongi-nál. És felébredt!- újságoltam nagy örömmel. 
- Ez remek!- mosolygott kedvesen. 


Mintha megfagyott volna a levegő ahogy belépett Ő. Anya nekirontott. 
- Miért kellett ezt tenned? Miért mondtad el nekik? Miért? 
- Már úgy is megtudták volna. Meg joguk van tudni, hogy ÉN vagyok az apjuk! Erről pedig nem te döntesz. - anya csak zokogott és zokogott. 
- Gyere drágám menjünk. - anyáék elhagyták a szobát. 
- Jobban vagy? - ült le az ágyamra HyunSeung. 
- Igen, köszönöm, bár...~ 
- Bár mi? - mondták egyszerre mind a hárman.

- Csak hiányzik.
- Ez megoldható. - a telefonom után kapott és tárcsázott is.

Miközben épp Hongbin-nak számoltam be Suga hogylétéről és a különös álmomról elkezdett valami rezegni. 
- Szerintem ez Te vagy.- mondtam Hongbin-nak. 
- Nem. Nekem kint van a telefonom a kabátomban.
- Akkor én lennék?- túrtam fel az ágyam a mobilom után. Az ágy sarkában meg is találtam- Suga az.- közöltem vigyorogva majd felvettem. - Szia szerelmem. Máris hiányzom? 
- Szia. Hát... Nekem nem. De Yoongi-nak biztos.- hallottam egy idegen hangot. Nagyon megijedtem. Hirtelen a legrosszabb dolgok futottak át az agyamon. 
- K-kivel beszélek?- fagyott le a mosoly arcomról. Hongbin is aggódva figyelt.
- Yoongi apja vagyok.
- Értem... É-és miért tetszett hívni? 
- A fiamnak nagyon hiányzol. Be tudnál jönni hozzá a kórházba?
- Öhm... Hát most voltam bent. Félre ne tessék érteni én minden időmet legszívesebben Vele tölteném de anyu és apu nem engedik. 
- Értelek JungKook. Oda tudnád adni a szüleidet egy kicsit?
- I-igen.- nyeltem egy nagyot. Ahogy tudtam úgy rohantam le a nappaliba, majdnem el is estem. Apu kezébe nyomtam a telefont és vártam. Hosszan beszélgettek de semmi düh vagy agresszió nem hallatszott egyik féltől sem. Meglepetten ácsorogtam a nappali közepén. Eközben Binnie utánam jött egy fürdőköpennyel, mert csak egy szál alsóban rohantam le. Igaza van. Lehet, nem kellene ennél jobban megfáznom. 
- Rendben fiam. Bemehetsz.- mondta apu miután letette a telefont.- De Hongbin kérlek menj vele és vigyázz rá!
- Persze. Mindenképpen.- hajolt meg engedelmesen barátom. 
- Köszönöm apuuu!- borultam a nyakába boldogan, majd felrohantam a szobámba és felöltöztem. Amint készen lettem kézen ragadtam Bin-t és csak úgy szaladtam a kórház felé. - Sziasztok majd jövönk.- kiabáltam az ajtóból. 
- Lassíts már Kook!- lihegett mögöttem Hongbin.
- Mit mondasz Hyung?- fordultam mosolyogva hátra.- Siess már egy kicsit!- integettem magam felé kicsit mérgesen.- Így soha nem érünk oda!- mentem tovább. - Szerelem...- sóhajtott majd lassan beért.

Minden egyes pillanat kínszenvedés. Ahogy próbáltak jobb kedvre deríteni, vagy, ahogy nem. Még a Seok volt a legcsendesebb, ami kész csoda, hisz ő a családban a mókamester. De most hálás is voltam neki, hogy nem próbálkozik semmivel. Mondhatnám, hogy érzi azt, amit én, de ez nem lenne igaz, hisz nem érzi azt a fájdalmat, ami felrobbantja a fejem, bal karom, vagy a bordáimat. A lelki fájdalmamat érezheti, mert akármit is teszünk ellene mindig is éreztük a másikat, és ez így is fog maradni, amit nem is bánok. Ő mindig tudja, nekem mire van szükségem, és fordítva. Ha csendre van szüksége, megértem. Ha egyedül akar, lenni egyedül hagyom. Gondolataimból ő rántott ki. 
- Abbahagynátok végre?! Nem veszitek észre, hogy békén kéne hagyni? Még egy külső szemlélő is venné a lapot, ha meglátná a hyungom arcát! – Ravi és apa teljesen lefagytak. Ravi már nyitotta is a száját ellent mondásnak, de megállítottam. 
- Egyedül hagynátok vele? – csak bólintottak és kimentek. Intettem neki, hogy üljön mellém az ágyra. Ő e helyett mellém kuporodott. 
- Sajnálom. Sajnálom… - arcát nyakamba temette és sírt. Sírt, míg álomba nem sírta magát. Már elég régóta alszik, mikor kopogtattak az ajtómon. 
- Szabad. – számomra nem várt alak jött. De nem bánom. Arcomon egyre nagyobb mosoly terült el. – Kookie.

- Yoongi!- rohantam oda hozzá.- Úgy hiányoztál.- biggyesztettem le az ajkaimat de aztán egyből mosolyra is húztam. Arcához hajoltam majd nyomtam rá egy puszit. Ezután az ajkaira is. El akartam tőle húzódni de nem engedett. Elmélyítette a csókunkat. Belemosolyogtam és egy pillanatig sem tiltakoztam. Kezemet arcához emeltem és megsimogattam puha bőrét. - Hogy vagy? És Hoseok?- kérdeztem mikor elvàltam tőle. Leültem mellé egy székre.

- Hosszú, nagyon nagyoon~ hosszú. Az öcsém kiakadt és ezt ki is mutatta. Sajnálom szegényt mert miattam akadt ki. Vagy legalább is majdnem... De veled mizujs? - váltottam hirtelen témát. Elmesélte, hogy azthitte én hívom, és azt, hogy szthitte egy pillanatig, hogy megcsalom. Én személy szerint csak nevettem rajra. HoSeok is ébredezett.

- Sziasztok.- emelte meg fejét Hoseok és megdörzsölte szemeit. Szegény tényleg nagyon oda lehetett. - Hogy vagy?- érdeklődtem kedvesen. 
- Most már jobban.- sóhajtott.- Ne haragudj Yoongi.- fordult bátyjához aki csak összekócolta a haját, jelezve, hogy semmi baj. - Azt hiszem én most megyek.- ült fel az ágyon Seok.- Majd később benézek. Otthon is biztos szükségük van rám.- húzta a száját. Összeszedte a cuccait, elköszönt majd elment. Csak ketten maradtunk a kórteremben. Hongbin kint várt. Yoongi ölébe hajtottam a fejem, megfogtam a kezét és úgy néztem rá. 
- Hol fáj?- kérdeztem. Hangom szinte alig volt több suttogásnál. Kezét simogattam és aggódva figyeltem. Bár jobban lenne már és otthon lehetne. Velem. Ez így olyan rossz.

- Ha itt vagy, sehol. Alig várom, hogy kiengedjenek, és ne kelljen folyton bejárnod. - ő csak bólint. -Hmm~... hiány érzetem van. Neked? - hirtelen felpattant és kiment. Értetlenül néztem utána. Pár pillanat múlva, már vissza is bújt mellém. "Jobb ha nem tudom." Csak feküdt mellettem, mintha várna valamire. Hirtelen ötletből ajkaira hajoltam. Mikor elmélyedt a csókunk kopogtattak az ajtómon. - Ez nem lehet igaz! - szakadtam el kedvesemtől. - Gyere! - meglepődtem, mikor egy Kookeival egykorú fiút láttam az ajtóban. Szerelmem odament hozzá és elvette amitt  a kezében tartott. "Csoki" villant be egyből.

Mikor kimondta, hogy hiányzik neki valami egyből beugrott. Nem hoztam neku csokit! Pedig út közben még az eszemben volt de elfelejtettem. Gyorsan kirohantam Hongbin-hoz és elpanaszoltam a gondomat. 
- Vennél akkor? 
- Aham.
- De olyat amilyet mondam! Másmilyen nem jó. Ha nincs menj el egy másik boltba!- oktattam. 
- Jó oké felfogtam... Mindjárt jövök.
- Rendben. Köszi.- vigyorogtam rá majd visszamentem Suga mellé. Nem is kellett sokat várnunk megérkezett az édességünk. - Köszi.- vettem el a tábla csokit Bin-től.- Mehetsz.
 - Kösz kedves vagy... Be sem mutatsz?
- Suga Ő itt a fogadott bátyám, Hongbin. Honbgin Ő Yoongi a szerelmem. Na most már mehetsz!- lökdöstem kifelé. 
- Kis mufurc!- vágta a fejemhez majd végleg elhagyta a szobát. Odarohantam Yoongi mellé és mutogattam neki a tábla csokit. 
- Most már van ez is.- vigyorogtam és felbontottam. Letörtem egy kockát és Suga ajkaihoz közelítettem vele.

Fogadott bátyó... Így azért már más. Kezdem azt hinni, hogy féltékenynek kéne lennem. Ahogy a csoki közeledett a szám felé, úgy toltam el a kezét, és rántottam magamhoz nyakánál fogva. Még ijedt arca sem téríthetett el afelől a gondolat felől, hogy most nincs kedvem csokit enni, sokkal inkább mást ízlelgetni. Olyan erőszakosan tapadtam ajkaira, ahogy csak tudtam. Csókunkat rögtön el is mélyítettem. Belemordultam csókunkba, mikor megéreztem azt a bizsergető érzést.

Nem tudom mi ütött Yoongi-ba de nem kért a csokiból. Helyette hevesen tapadt ajkaimra. Nem ellenkeztem, mert nem is tudtam. Olyam szorosan tartott magánál, hogy képtelen lettem volna elválni tőle. Nem értettem miért tette ezt. De nem bántam. Ahogy elmélyítette a csókunkat úgy megéreztem valami furcsa dolgot. Testemben egy különleges érzés szaladt végig. Ajkainktól indult a bizsergés. Még a hideg is kirázott. - Yoo-yoongi...- próbáltam eltolni magamtól. Túlságosan is tetszett... Szégyenlősen hajtottam le vörös arcomat.

Nem törődtem vele, hogy mit akar. Aztán elvált tőlem... Onnét már nem is volt lehetőségem visszahúzni magamhoz, mert kopogtak. - Szabad. 
- Sajnálom, hogy megkellett titeket zavarnom, de hazaengednek. úgyhogy pakold a cuccaid.

Hongbin zavarta meg a kis csókcsatánkat. Azt állította, hogy a folyosón szólt neki a doki, hogy mondja meg Ő a jó hírt, mert egy baráttól jobb hallani, miszerint Yoongi hazamehet. - Ez remek!- virultam ki azonnal. Binnie-hez rohantam és megöleltem. Ő csak mosolyogva viszonozta. Közben Suga felhívta a szüleit, hogy nekik is elújságolja a csodás hírt. - Hazajöhetsz!- puszilgattam Yoongi arcát.- Egy pillanatra sem fogok elmozdulni mellőled!- kuncogtam.- Úgyhogy vigyázz mit teszel!- haraptam meg egy kicsit az arcát. Kimondhatatlanul boldoggá tett a tény, hogy jobban van és hazaengedik. Fél óra múlva meg is érkeztek a szülei, hogy hazavigyék. Az orvos is ekkor toppant be, hogy utoljára megvizsgálja a kis beteget és a zárójelentéssel az útjára bocsássa.

Alig vártam, hogy végre otthon legyek. Bár már nem tudom mit jelent, hogy otthon. Csak azt tudom, hogy Kookie, a nagyi, apa és HoSeok a családom. Másban nem bízom meg annyira. Talán még Ravi. Igen, még ő. Rajta kívül senki. Még a saját anyám sem, mert hazudott. Nem vagyok hajlandó többet egy légtér alatt élni vele. Ha ezt teszem az csak a nagyi miatt van. Mikor hazaértem nagyi egy terülj terülj asztalkámat varázsolt. Miután megettük az összes kaját, a nagyi megkérte az anyámat meg a nevelőapámat, hogy menjenek el a házából, mert nem tűri többet itt őket. Az pedig nem érdekli, hogy mi lesz velük. Anya még egy jó nagy hisztit levágott, hogy nem akar elmenni, mert itt töltötte a fél életét. Komolyan mondom rosszul leszek tőle.

Yoongi-ék mikor a házukhoz értünk behívtak magukhoz. Suga nagymamája egy púposra megpakolt asztalnyi kajával várt mindenkit haza nagy szeretettel. Ám az ebéd után egy elég komoly családi veszekedésnek lehettem a szem- és fültanúja. Yoongi mamája kidobta a házból szerelmem szüleit, akik persze nem igazán örültek ennek. Kissé kényelmetlenül éreztem magam de megígértem, hogy Suga mellett maradok. Láttam, hogy Őt is igen megviselték az események. Meg tudom érteni szegényt. Miután lenyugodtak a kedélyek, felsegítettem a szobájába, átöltöztettem és lefektettem. Én is bebújtam mellé az ágyba és onnan vigyáztam rá. - Sajnálom ami történt.- motyogtam halkan. Szembe fordultam vele és az arcát cirógattam. Azt akartam, hogy érezze, én mellette vagyok.

- Köszönöm, hogy itt vagy nekem! - nyomtam homlokára egy cuppanóst, majd szorosan magamhoz szorítottam. Ha velem van csak arra tudok gondolni, hogy egyszer végre az enyém lehet. Csak az enyém. Percről percre biztosabb vagyok abban, hogy nemsoká itt lesz az idő, de kivárni az nehéz. Fölhúztam a térdem majd félkézzel felhúztam Őt az ölembe. Lassan kezdtem megőrülni mámorító illatától. Szemeibe nézve szenvedélyt, reményt és csalódottságot láttam benne. - Szeretlek! - suttogtam ajkaira.

(Sajnáljuk, hogy csak most raktuk fel, de most volt időnk)