6. rész
Szomorúan ballagtam haza.
- Merre jártál?- kérdezte apa.
- A parkban voltam.- indultam fel az emeletre. Gondoltam
ennyivel megelégszik.
- Egyedül?-
tette le az újságját.
- Nem. Haverokkal...- álltam meg az egyik lépcsőfokon.
- Jaj hagyjad már drágám.- szólt anya.
- Jó jó.-
sóhahtott apu.- Egyébként van
egy látogatód.
- Igen?- fordultam meg csillogó szemekkel. Valahol mélyen belül
azt reméltem, hogy Suga átjött hozzám.
- Nyahj!-
nyögött fel valaki a konyha felől.- Nem hiszlek el Titeket... Elrontottátok a belépőmet...- jött ki a konyhából egy magas, vékony
fekete hajú fiatal férfi. Én csak kérdőn összevont szemöldökkel néztem rájuk. - Megismersz Kookie?- vigyorogva jött lassan közelebb az idegen.
- Öhm... Az 10-es skálán mennyire gáz ha nem?- vakartam meg a
tarkóómat.
- 1.000- mondta
komolyan.
- Szuper.- motyogtam.
- Ő HeeChul bácsi.- mondta anyu.
- Na de NaNa! Nem vagyok én olyan öreg!- mordult fel.
- Hát azért benne vagy a korban... 50 felé...- vigyorogva megölelte anyu. 50?! Nem
mondanám 25nél 30nál többnek...
- Remek.- fordultam meg majd felmentem a szobámba. Nincs énnekem
ehhez humorom... Valahogy sok ez már nekem... Hallottam még, hogy HeeChul bácsi
méltatlankodik egy pár sort, hogy otthagytam. De ez van. Szomorúan hajtottam
lefekvéshez a fejem. Arra gondoltam, hogy olyan jó lenne Suga karjaiban aludni,
hallgatni ahogy szuszog, érezni az illatát, érinteni. Miközben ezeken
gondolkoztam magamhoz öleltem a macimat és magamba szívtam Yoongi illatát.
Kicsit megnyugtatott.
- Alszol már?-
nyitott be valaki az ajtómon.
- Mmm.- morogtam.
- Akkor bejöhetek?
- Már bent vagy, gyere.- motyogtam a maciba.
- Tudom, hogy sok kérdésed van. Azért jöttem, hogy segítsek.- ült le az ágyam végébe.
- Nézd Heechul bácsi,- ültem fel- már így is elég nagy bajba
kevertél... Nem kell ennél több...
- Először is csak hívj Heechulnak. Nem vagyok annyira öreg. Csak
mikor Víz lettem megmaradt az alakom. Igaz, hogy 50 vagyok... De Te pedig az
unokaöcsém. Hagyjuk a formalitást.
- Rendben.- bólintottam.
- Másodszor pedig kérlek, ne haragudj rám. De amit tettem azért
tettem, mert nem volt más lehetőségem.
- De... Nem gondoltál bele, hogy mi lesz a következménye?!
Semmibe sem?!- kérdeztem kicsit felháborodva.
- Akkor még nem. De ennek így kellett lennie. Figyelj. Nem arra
számítottam, hogy így fogsz majd fogadni.
- Ja igazad is van. Pálmaág meg dicsőítő himnusz meg az éljenzés,
újongás kimaradt...- forgattam meg a szemeimet. Most mit vár tőlem.
- Ahj ne legyél már ilyen!- csattant fel.
- Bocs. -
Szóval a
lényeg, hogy most itt vagyok és segítelek. Ha gondolod elmesélhetem neked, hogy
hogy is kerülünk mi ebbe a helyzetbe.
- Hát jó lenne...
- Ugye
nagyon szereted Yoongi-t?
- Ez hogy jön ide?
- Csak válaszolj. Majd megérted.- mosolygott kedvesen.
- Hát... I-igen... Nagyon nagyon.
- Nos... Én is ugyan így szerettem a páromat. Gondolom azt tudod,
hogy...
- Igen. Anyu mondta, hogy buzi vagy.
- Hééé! Nem buzi hanem biszex és ne beszélj így, mert te is...
Belegondolva... Igaza van... Én meleg vagyok! - csak bólogattam. - Szóval ezt a részét tudod. De a többit nem.
- Miért? Van többi is?
- Oh de még mennyire. Tudod nekem kellett volna egy utódot
nemzenem, hogy a Víz-et valaki örökölje és tovább vigye. Mindig is a mi
családunk volt a Víz. De hiába a halhatatlanság... A háború a Tűz-zel mindent
felőrölt. Így utódok kellettek. Így kerültem a képbe én is. És Te is.
- Igen ezt anyu mesélte. De ugye nem Te vagy az apám? Mármint
nincs veled bajom csak...
- Értelek. És nyugodj meg. Nem. Szóval a háború még most is tart.
A Levegő és a Föld azt mondták kimaradnak ebből. Először meg akartak minket
békíteni de nem ment nekik, így feladták. A legenda szerint pedig eljön az az
idő, mikor a két fél megbékél. Ez nem csak legenda. Amióta Te és Yoongi
megszülettetek a Víz és a Tűz között csillapodik a háború. Igaz, hogy még
mindig valahonnan belső kényszerből jön a gyűlöletem a Tűz iránt és képtelen
vagyok egy légtérben lenni vele... De már csillapodik. Én már akkor tudtam,
hogy Ti lesztek azok...
- Azok akik a két erőt újra barátságossá teszik... Anyu
mesélte.
- Igen... De azt nem tudtam, hogy te... Meg egy másik fiú...
De ne aggódj. Utána néztem. Ez is meg van írva. Szóval csak akkor lesz teljes
az egyensúly... Ha... Szóval nem elég, hogy egymásra találtatok... Egyesülni is
kell a két testnek. Merthogy... Úgy tartja a legenda, hogy egy tiszta és meddő
szerelem hozhatja helytlre a dolgokat. Tiszta mert....
- Mert?
- Hát... Ugye nem csináltál se Suga-val se senkivel olyat?
- Milyet?
- Hát olyat?
- Mit olyat?
- Azt.
- De mit?- hát ez nem igaz...- mondd már érthetőbbem!
- Nem szexxeltetek?
- Mi?- kerekedtek ki a szemeim.- N-nem....
- Remek.-
vigyorgott.
- É-és miért meddő?
- Mert nem lehet utód. Csak pusztán szerelem lehet ez.
- Oh... Hát ezek amit mondott teljesen lesokkoltak...
Kezdett összeállni a kép.
- Nézd!-
mutatta lelkesen a kezeit. Egy vízsugárral játszadozott. Az ujjai között
csavargatta, mintha madzag vagy haj vagy valami ilyesmi lenne.
- Sz-szép.
- Te is tudsz ilyet. Próbáld meg. - próbáltam úgy tartani a kezeimet, mint Ő de nekem
nem ment. Csak egy nagy tócsa víz csúszot ki a.kezeim közül a padlóra. - Majd bele jössz.- veregetett hátba, majd felállt.
- Heechul!
- Igen?
- Anyuék is tudnak ilyet?
- Nem. Ők sajnos nem. Ők is vizek de Ők csak érzik. Meg tudják
mondani, ki melyik elem híve, követője.
- Oh... Értem.
- Most megyek. Aludj Te is. Dolgozd fel a hallottakat. És ne izgulj
semmi miatt sem. Ott leszek melletted és segítek!- kacsintott.
- Lekötelez...
- Jó éjt.
- Jó éjt. Miután kiment, sok gondolattal, érzéssel kavarogva a
fejemben feküdtem le. Próbáltam feldolgozni a történteket. Ismét. Vagy még
mindig...
Még mielőtt leállíthattam volna a motort apám jelent meg a
garázs küszöbén.
- Még is mit gondolsz ilyenkor hazajönni? Hol voltál? - nem mondtam semmit, csak elmentem
mellette és bevágtam a garázsajtót. Valószínűleg nem kellett volna, mert a
falnak csapódva adta meg magát apa haragjának. - Ezt mégis, hogy merészelted! Nem a haverod
vagyok, hogy rám vágd az ajtót! - "Most lett elegem."
- Nem akarom elmondani, és amikor leiszod magad akkor
kibírhatatlan vagy! Inkább öljenek meg, minthogy ilyen legyek amikor felnövök.
- Na tünés a szobádba! - csak hátat fordítottam neki,
majd fölrohantam a szobámba. Becsaptam magam mögött azt és kulcsra zártam.
Bekapcsoltam a telefonom és elindítottam a hangulatomhoz legmegfelelőbb számot.
- Kicsim engedj be kérlek! Tudod milyen az apád ha...
- Igen tudom! De most hagyjatok egyedül! - hallottam ahogy még
sóhajt egyet, mielőtt elmegy az ajtómtól. Kinyitottam az ablakot, megfogtam a
takaróm, majd beburkolózva ültem ki az ablakba,
Lábam lelógattam és úgy néztem a csillagokat. Hirtelen egy hullócsillag
szelte át az eget. Gyorsan kívántam. Mikor már fázni kezdtem becsuktam azt.
Elmentem lezuhanyozni, szerencsémre nem találkoztam a kis táv alatt senkivel.
Mikor befeküdtem az ágyamba, még azon gondolkoztam milyen lenne újra az ő
illatára elaludni. "Szeretlek Kookie." És ezzel elnyomott az álom. 'Reggel
arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállam.
- Aishh... HoSeok! Mit akarsz? Hagyj aludni!
- Nem lehet, mert itt vannak! - hangja olyan félelemről árulkodott,
hogy akaratlanul is kipattant a szemem és vigasztalni kezdtem.
- Seok, figyelj! - arca csak még jobban a félelméről árulkodott.
- Emléxel, mikor kiskorunkban mindig eltörtél valamit, ami anyué volt, mert nem
foglalkozott veled? - csak bólintott. - Én pedig mindig megvédtelek. Bármi is
legyen én mindig megvédelek téged és a Nagyit is. Akár az életem árán is!
- Ne.. Kérlek azt ne! - borult a nyakamba. - Nekem te mindennél fontosabb vagy hyung! - erre csak elmosolyodtam és elkezdtem simogatni a
hátát. Ő egyszerre csak sírni kezdett. Megvártam, míg lenyugszik, majd egy
puszit nyomtam a homlokára.
- Menj le, mindjárt megyek én is. Csak bólintott és kiment.
Kimásztam az ágyamból és felvettem magamra egy ujjatlan pólót és egy rövidnadrágot.
A szemem kivételesen nem húztam ki, de most nincs is hozzá kedvem. Amilyen
lassan csak tudtam lementem a földszintre. Amint megláttam a bácsikám a
nappaliban lefagytam. – Tata?
- Ha még egyszer Tatának mersz hívni felrobbantalak! – nézett rám
szúrós szemmel.
- Ha a Nagyit keresed, ő a szobájában van. Gondolom csak ennyi
kellett. Én mentem is visszaaludni. – már mentem is volna, de hirtelen a levegő
felemelt és csak ott lebegtem. – Hogy a…
- Aúcs… Ez fájt.
- Bocsesz… - láttam meg végre az arcát. Levegő után kaptam.
Tökéletes arc, tökéletes mosollyal. Maga a tökély. Elvörösödve néztem másfelé.
Ő csak kuncogott. Segített felállni. Arca vészesen közel volt az enyémhez. Meg
akart csókolni, de nem engedtem neki. Ő csak felnevetett, ahogy a bácsikám is.
- Most mi van? – néztem rájuk.
- Semmi, csak próbára tettelek gyermekem. Most már
felébredhetsz!
És azzal eltűnt minden.”
Komásan kinyitottam a szemem. – Huhh…
csak egy álom volt. – nagy kő esett le a szívemről.
Reggel hangos ricsajra ébredtem. Először azt hittem, hogy lebontják a házunkat. Másodszorra arra gondoltam, hogy mindenki megbolondult és a világ legnagyobb családi veszekedése folyik odalent és nekem nem sikerült átaludnom. És harmadszorra világosodtam meg. Csak reggel van és reggelihez készülődnek. Öhm... Nos igen. Kicsit hangos a családunk.
- Kookie! Kész a reggeli!- hallottam meg anyu hangját. Biztos, hogy a fóldszintről.
- Jó!- kiabáltam le. Semmi kedvem sem volt lemenni. Előző nap sem ettem semmit de nem is voltam éhes. Ki akartam szállni az ágyamból, hogy felöltözködök de elhagyott az erőm. Csak ültem az ágy szélén, mozdulatlanul. Elkezdett a hideg rázni, hangosan vacogtam. Pedog nem volt nyitva az ablakom. Visszabújtam az ágyba és jól betakaróztam. De csak rosszabb lett. - A-aish...- motyogtam dideregve.- M-mi van már...?- kezembe vettem a macim és azt szorongattam. De szembesülnöm kellett a ténnyel, miszerint már lilák a kezeim. Ez pontosan olyan, mint mikor Suga volt beteg. Csak nekem mást vált ki. De hisz nincs is egy napja, hogy láttam.
- Kookie! Jössz?
- N-nem... Tu-tudok...- vacogtam halkan.
- Mi a baj, fiam?- hallottam meg aput az ajtóból.
- N-nem tu-tudom...- nyeltem egy nagyot. Én igazán nem akartam ezzel bajt okozni nekik. Senkinek sem.
- Kisfiam!- nyitott be anyu.- Fázol?
- I-igen.
- Hisz az ajkaid is tiszta lilák.
- Engedjetek ide.- szólt Heechul bácsi. - Mi a baj öcskös?- borzolta össze a hajam.
- É-én n-nem tu-tudom mi-mi tö-történik.- mondtam szomorúan.
- Én igen. És cselekednünk kell.- mondta határozottan Heechul.- Szabad?- nyúlt a telefonomért. Csak bólintottam. Pötyögött valamit majd visszatette az éjjeliszekrényemre. - Nemsokára itt lesz az orvosságod.- simogatta meg az arcom.- Most megyek. Pihenj csak.- ezzel anyuékkal együtt kimentek. Nagyon aggódtak értem, és láttam, hogy zavarja Őket a tehetetlenség. És ez engem is bántott. Hallottam, hogy az ajtóm előtt beszélgettek. - Muszáj minél hamarabb túlesni a szertartáson. Csak szenvednek egymás nélkül.- mondta a nagybátyám a szüleimnek.
- De ez veszélyes.- tiltakozott anya.
- Dehogy az... Ez sokkal rosszabb nekik. Hát nem látjátok? Képesek akár meghalni is a másikért...
- Jaj ne...- zokogott fel anyu.
- Be kell végre teljesülni a legendának és a szerelmüknek. Így megóvva ezzel Őket. És kibékítve a 2 erőt. - suttogta Heechul. Amiket hallottam csak mégjobban felzaklattak. Annyira rosszul voltam, hogy elnyomott az álom. Fél órával később kb kopogást hallottam.
- I-igen sza-szabad...- hangom rekedt volt és remegő.
Kiszálltam az ágyból és lementem a földszintre. Szerencsémre anyuék még nem ébredtek fel. Még a nagyi sem ébred fel, ami csoda. Feltettem a kávét főni és csináltam magamnak egy szendvicset. Megittam a kávém, felöltöztem és írtam anyáméknak. „Elmentem futni és edzeni, majd jövök. Pussz!” Még gyorsan felmentem a telómért és rendbe raktam a cuccaim. Végül lementem és elindultam. Mikor odaértem az edzőteremhez és bementem. - Jó reggelt! – köszöntem a portásnak. Ő csak bólintott. – Edző bá’ bent van már?
- Igen, Mr. Min. Az edzője már bent van.
- Köszönöm, és mondtam már, hogy ne hívjon Mr.-nek. Csak Sugának. – ő csak bólint. Felmentem átöltözni és bementem a terembe. - Jó reggelt edző bá’ – hallottam meg. Ő is meghajolt, majd hozta a felszerelésem. Kb. már vagy 3 órája püfölhetem az a zsákot, mikor szóltak, hogy jött egy SMS-em. Megnéztem ki az és lefagytam. Elköszöntem az edzőmtől és már rohantam is. Mikor odaértem a házuk elé nagyot nyeltem és becsöngettem. - Öm… Jó napot! – hajoltam meg, mikor kinyitották az ajtót. Meglepődve láttam, hogy nem Mrs. Jeon, vagy Mr. Jeon nyitott ajtót.
- Gyere be! - invitált beljebb az illető. - Én Kookie nagybátyja vagyok. De hívj csak Heechulnak.
- Akkor maga a Víz? – ő csak bólint.
- Most pedig, menj! Szüksége van rád! – csak bólintottam és elindultam felfelé. Még mielőtt kopoghattam volna eszembe jutott a csoki. Gyorsan lerohantam az emeletről és se szó, se beszéd nélkül elrohantam a legközelebbi boltba és megvettem a csokit. Telesen kifulladva álltam újra az ajtójukban.
- E-Elnézést, h-hogy csak úgy elrohantam, d-de…
- Semmi baj fiam, gyere be, és most már kérlek, ne menj! – csak bólintottam és elindultam felfelé. Halkan kopogtam szerelmem ajtaján. Rekedt, száraz hangon behívott. Kinyitottam az ajtót, de csak annyira, hogy a fejemet be tudjam dugni rajta.
- Hali! – ő csak bebugyolálva feküdt az ágyában a macit szorongatva. – Cuki a macid! – mentem be a szobába. Ő csak elmosolyodott. Mikor letettem mellé a csokit halkan felkuncogott. – tudtam, hogy örülni fogsz neki! – nyomtam az arcára egy puszit.
- Hi-hiányoztál...- vacogtam.- Bú-bújj ide mellém.- takaróztam ki majd széttártam a karomat. Vett egy nagy levegőt és befeküdt mellém. Olyan jó meleg volt a teste. Olyan finom volt az illata.- Szeretlek.- suttogtam. Kezdtem jobban érezni magam. A közelsége felmelegített.
Bebújtam mellé és összebújtunk. Fele a mellkasomon, keze hanyagul a derekamon. Átnyúltam felette és tapodtatni kezdtem.
- Hova raktam? – értetlenül emelte fel a fejét. Végigtapogattam az ágyat és hirtelen megtaláltam. – Megvan! – felemeltem a csokit. – Kérsz? – ő csak bólintott. Kinyitottam és betettem egy kockát a szájába, utána pedig az enyémbe. Néztem, ahogy rágja a csokit és azon kezdtem agyalni, hogy megcsókoljam-e. Néztem, ahogy lenyeli, és eszembe jutott valami. „Megint, bevetem a: kérsz csokit vedd el innét akciót!” - Még? – csak egy „Ühümöt” mondott. – Hát akkor tudod mi a dolgod! – nyújtottam rá a nyelvem, majd betettem a fogaim közé. Most nem vörösödött el, csak közelített. Fogaink és ajkaink összeértek.
Elengedte a csokit és a számba ejtette. A csokival együtt most is jött a nyelve. De ezúttal nem tiltakoztam cseppet sem. Gyengéden ízlelgettük egymást és a csokit is. Annyira elvarázsolt és magával ragadt a pillanat. Lehunyt szemekkel élveztem ki minden egyes pillanatát. Miután a csoki elolvadt még egy kicsit csókolóztunk majd elváltam tőle. Vékony nyálcsík húzódott kettőnk között ami végül a szám szélén landolt. Nyeltem egy nagyot majd kidugtam a nyelvem és lenyaltam a szám.
- Köszönöm.- pusziltam meg Suga ajkait.- Így sokkal finomabb.- kuncogtam. Egyre jobban éreztem magam. Talán már a testhőmérsékletem sincs mínuszban.
- Szeretlek. – suttogtam a fülébe. Ő csak belekuncogott a nyakamba. – Neh… Ez csikiz. – toltam el egy kicsit, de csak annyira, hogy feljebb tornázzam magam. – Meleg van… - láttam rajta, hogy szerinte nincs. – Hát jó. Akkor nem veszem le az ujjatlanom. – villantottam rá egy perverz mosolyt. Láttam szeme csillogásában, hogy nem erre gondolt. Csak megrázta a fejét és suttogott. „Kérlek” Elmosolyodtam rajta, és kibújtam a takaró alól. Levettem a pólóm és úgy bújtam vissza mellé.
Teste olyan forró volt. Visszabújt mellém, szorosan hozzám. Szám tátva maradt, tökéletes testét látva. Kezemet forró mellkasára vezettem és végighúztam rajta. Lassan ajkaira hajoltam és megcsókoltam.
Ahogy végig húzta kezét a hasamon a bizsergés jött magától. Aztán megcsókolt. Mintha bomba robbant volna az agyamban, teljesen összezavart. Testem önálló életre kelt és változtatott a helyzeten. Teljesen elfektettem az ágyán és rámásztam. Csókkal borítottam ahol értem a nyakát. A füle tövétől egészen le a kulcscsontjáig, végül pedig az állát. Tetteimre halk nyögést hallatott. S ez nem, hogy megállított volna, meg jobban feltüzelt. Nem álltam meg ezúttal a kulcscsontján, lejjebb merészkedtem. Kezem becsúsztattam pólója alá és végigsimítottam harán. Egy újabb nyögés hagyta el a száját. Erre nem bírtam és ismét rátapadtam a szájára. Kezem derekára tettem és megint változtattam az elhelyezkedésünkön. Most ő került felülre. Belenéztem a szemébe és gyorsan le is szállítottam magamról. Szeme félelmet és értetlenséget tükrözött. De azért láttam benne egy kis szenvedélyt is
- Sajnálom. – és ez csak félig volt igaz.
Olyan hirtelen ért cselekedete. Azt nem mondom, hogy nem élveztem. Sőt. Nagyon is tetszett minden perzselő csókja. De mikor hirtelen magára fordított megijedtem. Én nem is tudom, hogy mitől... Csak talán a helyzet. Sosem voltam még úgy senkivel... Meg amit Heechul mondott. De... Mi van ha Yoongi... Ha Ő már csinálta.
- S-semmi baj.- hajoltam le teljesen a mellkasára majd nyomtam rá sok-sok apró puszit.
Mikor már kicsit lenyugodott a vágyam iránta nyomtam a homlokára egy puszit. Ránéztem az órámra, és rájöttem, hogy nekem már rég otthon lenne a helyem.
- Nekem most mennek kell. Bocsi. Ha kell valami csörögj. Bár szerintem az ablakból foglak figyelni... - upsz, hangosan gondolkoztam. - még egyszer elköszöntem tőle, majd lementem és elköszöntem a házbéliektől. Pár másodperc múlva már az ajtónk előtt álltam. Mély lélegzetet vettem, majd benyitottam.
- Hali! Megjöttem! - kiáltottam el magam. Anya könnyes szemmel futott le a lépcsőn és magához szorított. - Anya~! M-Meg fulladok! - megtörölte könnyes szemeit. - Sajnálom, hogy ilyen soká jöttem, de közbejött valami. - mondtam neki, majd fölmentem a szobámba. Ahogy "ígértem" Kookienak kiültem az ablakba, és onnét néztem őt.
Sajnáltam, hogy ilyen hamar el kellett mennie de megértettem. Kiültem az ablakomba és vártam, mikor ér haza. Mikor megláttam hevesen integetni kezdtem neki. Ő mosolyogva viszonozta gesztusom.
- Kookie!- hallottam meg anyu aggódó hangját.- Gyere be onnan azonnal!- akart leráncigálni vissza az ágyba.
- De... Yoongi... Én látni akarom.- motyogtam, miközben felé mutogattam.
- Nem szabad. Még jobban beteg leszel.
- De anyuuu...
- Ahj... Itt van a takaród. Legalább ezt terítsd magadra.- tette a vállamra.
- Köszi.- pusziltam meg majd visszaültem. Suga már nem volt ott. Nem mentem vissza. Ott ültem egész este. Őt vártam.
Anyáék szóltak, hogy menjek vacsizni. Viszonylag jól telt. Elmentem lezuhanyozni, és utána lementem a nappaliba. Hirtelen csöngettek. Egy szál törülközőbe nyitottam ajtót.
- Hali! - köszönt Ravi. - Öhm... Nem akarsz valamit felvenni? - nézett végig rajtam. - Kérlek? - nézett rám szépen.
- Persz gyere be! - invitáltam beljebb és felmentünk a szobámba. Gyorsan összeszedtem mit is vegyek fel, majd kimentem a fürdőbe átöltözni és kihúzni a szemem. Visszafelé menet megláttam Seokot. - Öcskös, gyere egy kicsit, be akarok mutatni neked valakit!
- Jövök! - nos igen, imád emberekkel találkozni. Mikor beértünk a szobámba, csak akkor láttam meg a szomszéd ablakban Kookiet. Valószínűleg elpirultam, mert HoSeok oldalba bökött. - B-Bocsii... Khmm. - köszörültem meg a torkom. - Ravi, ő itt az öcsém HoSeok. HoSeok, ő a legjobb barátom Ravi. - láttam ahogy Ravi egyre jobban kezd vörösödni. Ugyan így az öcsém. Erre röhögőgörcsöt kaptam és elfeküdtem a fapadlón. Ők csak értetlenül nézek rám.
- Naon cukik vagytok.
Az ablakban ücsörögtem. Láttam, hogy Suga ablakában világosság van és mozgolódik valaki. Kezemben a macival kuporogtam a belső párkányon. Annyi mindenen gondolkoztam. Az elmúlt napok, hetek eseményeit vettem sorra.
- Bejöhetek?- hallottam meg Heechul hangját az ajtóm mögül.
- Igen.
- Gyere le enni.- lélett be.
- Nem vagyok éhes.- vontam vállat.
- Anyád nagyon aggódik érted. Azt mondta, már 2. napja nem ettél semmit. Ez nem mehet így.
- De nem kell.- néztem ki az ablakon.
- Jó.- sarkon fordult és kiment. Néhány perccel később egy tál levessel tért vissza. - Nah. Amikor kicsi baba voltál akkor csináltam utóljára ilyet.- ült le velem szembe. - Nagy Ááá...- tartotta felém a teli kanalat.
- Te etettél kiskoromban?- néztem értetlenül. - Igen. Akkoriban sokat voltam veled.
- Nagyon nyugodt baba voltál. Szerettél velem lenni.- mesélte büszkén majd betuszkolta az ételt a számba. Jó forró volt a leves. Az egész testem átjárta és felmelegített. De nem sokáig maradzlt meg a ereje.
- Nem kérek többet.- toltam el a kezét kb a 10. kanálnál.
- Na jó. Nem erőltetem. Ez is csoda, hogy ennyit ettél. Anyád boldog lesz.- felállt, adott a homlokomra egy puszit majd kiment.- Feküdj le. Jó éjt.
Néztem, ahogy etetik Kookiet, és arra gondoltam, bárcsak én etethetném őt. Eközben, az öcsém és Ravi szépen összemelegedtek. De komolyan. Ott falták egymást az ágyamon. Pedig csak 5 percre nem figyeltem rájuk.
- Ember! Ne az én ágyamon! - emeltem fel a hangom, mire ők szétugrottak.
- Bocsi~! Bratyó... Gyere Ravi, menjünk. - amilyen gyorsan csak tudtak kimentek a szobámból. Leszedtem a szemfestékem és lefeküdtem aludni.
Az ablakban aludtam el. Mélyen, álomtalanul szunyókáltam. Reggel korán felriadtam és bár mindenem megfájdult, elgémberedett, mégis az iskolához készülődtem. Becsoszogtam a fürdőbe és nekiláttam a reggeli teendőimnek. Nagyon lassan és nehezen mozogtam. Megint rámtört egy vacogó roham. De nem volt szabad feladnom. Nem késhetek a suliból. Egyenruhában állítotam be a nappaliba.
- Hát a fiatal úr hová készül?- kérdezte Heechul bácsi.
- Iskolába?- kérdeztem vissza. Nem tudtam mire vélni a kérdését. Hát hova mennék?
- Jeon JungKook! Nem mész te sehova ilyen betegen!- jött le anyu is.
- De már nincs semmi bajom.- mosolyogtam rá kedvesen. Megfogta a kezem ami az övéhez képest jég hideg volt.
- Sipirc vissza az ágyba.- utasított. Hangjában hallottam az aggodalmat.
- De anyuuu...~!
- Hallottad anyádat!- szólt apa is.Lehajtott fejjel visszaballagtam a szobámba és egyenruhástul befeküdtem az ágyba.
- Nem igaz, hogy nem.engednek suliba... Hongbin biztos aggódni fog... És Suga-val sem fogok tudni így találkozni.- fortyogtam magamban.
- Bejöhetek?
- Gyere.- vontam vállat. Ahogy Heechul-t ismerem, már tuti bent volt.
- Ne szomorkodj.- ült le mellém. - Nem kell többet suliba járnod.
- Hogy mi?!- ültem fel.
- Legalábbis az elkövetkező egy hétben sehova. Utána pedig egy különleges helyre fogsz járni.- mosolygott barátságosan.
- Hogyan? De miért? És Yoo-yoongi? Hongbin? Én nem akarom itthagyni Őket...- már majdnem elbőgtem magam.- Ne haragudjatok rám ha rossz gyerek voltam. Nem akartam. De kérlek ne küldjetek katona suliba!- fohászkodtam nagybátyámhoz. Felkuncogott majd folytatta.
- Nem katona suliba mész. Hanem valami speciális, a mi világunkhoz jobban kapcsolódó iskolába. És a többiekért se aggódj.- simogatta meg a buksim.- De most mennem kell. Ahogy érzem szükség van rám otthon...- sóhajtott.- Ja és készülj. Nemsokára itt az idő.- ezzel köddé is vált.
- MIVAN?!- néztem nagy szemekkel.- Most komolyan szivatnak?!- kidőltrm az ágyamon és csak üres tekintettel a plafont bámultam. - Ez-nem-lehet-igaz...- tagoltam.halkan a szavakat.
Reggel épp készülődtem a suliba mikor Seok benyit félmeztelenül.
- Látom jó éjszakád volt. - erre ő csak elpirult.
- Nagyon lehetett hallani?
- Neem~, csak nem tudtam tőletek aludni.
- Bocsi... - jött be már Ravi is. "Miért ver ennyire az ég?" - Csaak... - húzta csókra az öcsémet.
- Kérlek ne itt! - szakítottam szét őket, hogy kiférjek az ajtón. - Legközelebb legyetek halkabbak! Főleg te öcsi. - erre ő csak nagyot nyelt, amiből rájöttem, hogy eléggé összevont szemöldökkel nézem őt.
- R-Rendben! - lementem meginni a kávém és anyuékkal találtam szembe magam.
- Hát ti? Nem mentetek még be dolgozni?
- Nem, mert van még egy kis elintézni valónk a sulidban.
- Zsír! Akkor elvihettek!
- Nem kell... Mától fogva nem oda fogsz járni. Ahogy az öcséd sem, úgyhogy mehetsz vissza aludni. - a kijelentésükre kiesett a bögre a kezemből és nagyot szólva leesett. - Aish... Te gyerek! Haggyad, majd mi feltakarítjuk! Menj vissza aludni.
- De... mi lesz JungKookkal?
- Ő is sulit vált, ahogy te Ravi, HoSeok. Ez olyan iskola ahova a magunkfajták járnak. - csak bólintottam és felmentem a szobámba. Gyorsan visszavettem a pizsim és visszabújtam az ágyamba. Rögtön el is nyomott az álom.
Észre sem vettem, de ahogy az ágyban feküdtem, elaludtam. Arra keltem, hogy valaki kopog az ajtómon. Idétlen egy pózban feküdtem az ágyamon. A jobb lábam lelógott a földre. a Bal kezem is a levegőben lógott a nyakam kitekeredett. Hogy én hogy kerültem ebbe a pózba...
- Igen szabad....- motyogtam, majd felültem és megmozgattam elgémberedett csontjaimat. - Hongbinnie!- pattantam fel az ágyból és azonnal barátom nyakába ugortam. - Szia Kookie.- simogatta meg a hátam.
- Mi újság? Anyukádtól hallottam, hogy azért nem jöttél suliba, mert beteg vagy.
- Igen... azért is...- hajtottam le a fejem.
- Na mi a baj?- ült le az ágyamra, majd én is mellé ültem.
- Tudod... Suga-val összegabalyodtunk....- meséltem pirulva.
- Várható volt.- kacagott.
- Kedves....- löktem vállon. - És... És... van itt még valami....- kezdtem bele hezitálva. Reméltem, hogy ha elmondom Neki, nem fog hülyének nézni. Mégis csak legjobb barátok vagyunk...
- Mondjad bátran.- biztatott.
- Szóval... néhány napja annyi furcsa dolgot tudtam meg... Remélem nem fogsz őrültnek nézni.... Nekem is még hihetetlen.... Szóval röviden annyi, hogy van a 4 Ősi Elem....- nagyon vigyorgott. ez rossz je.l- A Tűz, a Víz, a Levegő és a Főld. És most kiröhöghetsz, de állítólag én a Víz leszármazottja vagyok.... Yoongi pedig a Tűz-é.... És valami háborúról is magyaráztak, meg, hoy csak mi ketten békíthetjük meg a két elemet.... Most mi van? Mit nevetsz? Ahj... tudtam, hogy hülyének fogsz nézni....
- Nem nézlek annak. Egyáltalán nem....
- Akkor mit nevetsz?
- Én erről tudtam. Én is Víz vagyok. Mármint a Víz hívőihez tartozom. Én vagyok kijelölve a hivatalos segítődként. Kiskorom óta ebben élek, és erre képeznek, hogy majd jön a "herceg" és én leszek a leghűségesebb szolgálója. Vagy valami ilyesmi.- hajolt meg előttem.
- Te ne szórakozz már....- mondtam zavartan.- Ne hajolgass.
- Rendben, ahogy parancsolod.
- Fejezd már be Hongbin!
- Bocsánat.- hajolt meg.
- De... De ekkor... Te is jössz velem az új suliba?- csillantak meg a szemeim.
- Természetesen.- mosolygott kedvesen.
- Ez az!- pattantam fel és a nyakába ugrottam. Akkora volt a lendület, hogy az ágyra döntöttem.- Nem leszek egyedül! Köszönöm.- adtam egy cuppanóst az arcára. Nagyon közel kerültem ezalatt a néhány hét, hónap alatt Hongbin-hoz. Másoknak talán ez nagyon meglepő lehet. De így most már minden világosabb számomra is.
Miután felébredtem iszonyatosan megfájdult a kezem. "Szuper! Izomlázam lett!" Levetettem a pizsim és felöltöztem valami kényelmes utcai ruhába és lementem a földszintre, ahol Seok Ravi ölében ült és fejét vállára hajtotta.
- Gelt' - köszöntem nekik.
- Reggelt? Tudod te mennyi az idő? - megráztam a fejem. - Délután 13:30. - elképedtem.
- Öhmmm... oki. Én mentem. Kaptam fel a kocsikulcsom a pultról. - Majd jövök! - Ravi egyből kiszállította öcsémet az öléből és utánam rohant. - Suga! Beszélnünk kell! - csak megfordultam és felvontam a szemöldököm.
- Csak azt akartam mondani, hogy veletek válom a sulit, mert én vagyok a felkészítőtök. - csak bólintottam.
- Ha most megbocsátasz egyedül akarok lenni. - nem vártam meg a válaszát. Beszálltam a kocsiba és elhajtottam mellette. "Még szerencse, hogy van a házba vész esetére, vagy ha csak olyan kedvem van, hogy ott legyek ruha." Ezzel a gondolattal hajtottam teljes padlógázig a nagynéném házáig. Beálltam a garázsba és leállítottam a motort. Még gyorsan írtam egy üzit anyáéknak. "Ne aggódjatok, hogy nem vagyok otthon, csak kell egy kis magány." Azzal benyitottam a számomra biztonságot nyújtó kis házba. Eszembe jutott, hogy Kookievel milyen jó volt itt.
Kicsit heverésztünk az ágyban, nevetgéltünk, beszélgettünk Hobgbin-nal.
- Szóval akkor Te mindenről tudtál... Sőt! Mondok jobbat! Mindenki tudott, Suga-n és rajtam kívül! Na szépek vagytok...- sóhajtottam mosolyogva.
- Ne haragudj öcskös.- csípett az arcomba.
- Au...- simogattam a helyét. Hirtelen visszakapott arcomhoz és simogatni kezdett. - M-mit csinàlsz hyung?- hessegettem el a kezét.
- Te jég hideg vagy!- sápadt el.
- Ahj... Már megint?- észre sem vettem és már meg sem lepődöm.
- Mit hozzak?- ült fel.- Először is itt egy takaró.- bugyolált be.- Csinálok teát.
- Jó nagyon aranyos vagy Binnie de nyugi. Nem kell. Megleszek.- mosolyogtam felé.- Tuti!- bólintottam.
- Rendben. De attól csinálhatok teát.- ment ki mosolyogva. Az én "kis" gondoskodó "bátyóm"...
Valahogy nem hagyott nyugodni egy érzés... "Magammal kellett volna hoznom Kookiet." Minél többet agyalok ezen annál jobban kezdem magamba érezni azt a szorító érzést, amikor valami rosszat tettem. "Muszáj lesz megkérdeznem tőle, hogy rá érne most és elhoznám ide néhány napra, hogy csak 2-ten legyünk, vagy legalább csak beszélni vele." Gyorsan küldtem neki egy üzenetet és vártam. Nem jött. Már komolyan kezdek aggódni, de még nem hívom fel, hátha csak nem nézte még.
Amíg Hongbin-t vártam, hogy elkészítse a teát, elaludtam. Elnyomott a betegség. Olyan volt, mint egy megfázás. Csak nem lázam volt, hanem nagyon lehültem. A végtagjaim is sajogtak. Mikor felébredtem, kómásan, duzzadt szemekkel néztem körbe. Megdörzsöltem a szemeimet, hogy tisztuljon a kép. Hongbin a fotelomban aludt. Nagyon aranyos volt. A teát termoszba tette le az éjjeliszekrényemre. Elvettem és néhányat kortyoltam belőle. Pont olyan volt, amilyennek szeretem. Visszatettem a szekrényre majd Binnie-nek akartam szólni. De nem volt hangom. Vagyis nem sok. Csak halk susogás jött ki belőlem. Azt hittem, hogy ez a szokásos ébredés utáni rekedtség de nem. Hiába köszörültem meg a torkom rendes hang nem jött ki. Kezdtem kétségbeesni... Kimásztam az ágyhoz és Bin-hez sétáltam. Elkezdtem keltegetni.
Még mindig semmi. Komolyan kezdek meghülyülni. „Mi van, ha valami baja esett?” Erre a gondolatra felpattantam a fotelből és már zártam is a házat. Beültem a kocsimba és örült módjára hajtottam hazafelé. Az idő hirtelen elsötétült és elkezdett zuhogni az eső. Hirtelen kiugrott az útra egy őz. Túlkésőn vettem észre és már nem volt időm lassítani. Kikerülni még kitudtam, de elvesztettem a kocsim fölött az uralmam, így kisodródtam az útról egyenesen egy fának csapódtam. Hála az övemnek nem repültem ki a kocsiból, de lefejeltem a kormány és minden egyre jobban homályossá vált, míg minden elsötétült.
- Mi az Kookie?- motyogta ébredezés közben Hongbin. - Mit mutogatsz?- kérdezte. Hiába erőlködtem, nem jött ki rendes hang a torkomon. Kezembe vettem egy papírt és egy tollat. "Nem tudok beszélni"- körmöltem.
- Hogy hogy nem tudsz?- nézett rám kétségbeesetten. "Mikor felkeltem nem volt hangom. Nem tudom mi van..." - Szólok a szüleidnek.- pattant fel. Megfogtam a kezét és heves fejrázás közepette artikuláltam, hogy ne. Nem kellett Hongbin-nak kimenni. Anyu csak úgy ránkrontott, szinte úgy törte be az ajtót.
- Most hívtak a szomszédék... Yoongi kórházban van...
- Mi?- néztünk nagy szemekkel anyura. Furcsa érzés fogott el. Elkezdtem szédülni. Az ágy felé hátráltam majd leültem és magam elé néztem. Szívem egyre gyorsabban dobogott. Nagyon aggódtam érte.
- Jól vagy fiam?- ült le mellém anyu. Válaszul megráztam a fejem, hogy nem. "El kell mennem hozzá! Látnom kell!"- írtam a lapra. - Miért lapra írsz? "Hongbin kérlek mond el neki." Hongbin felvilàgosította anyut.
„Dr. Wangot hívatják a műtőbe! Dr. Wang kérem, menjen a 6-os műtőbe! Sürgős műtét!” Amilyen gyorsan csak tudtam mentem a terem felé. Asszisztens már várt rám. Míg készülődtem ő elmondta mit kell tennem.
- 18. éves fiú. Súlyos fejsérüléssel. Autóbaleset. Nem valószínű, hogy túléli a műtétet. Az Égiek segítsenek neki!
Csak bólintottam és már neki is kezdünk a műtétnek. Egyre jobban kezdett reménytelenedni a helyzet. Túl régóta műtjük, és még mindig nincs változás.
- Törlést! Huhh! Most pedig csipeszt. – óvatosan elcsippentettem az oda nem illő dolgot a többitől és kivettem. – Jó! Most már csak az összevarrás, valamit a fertőtlenítés van hátra! – még koránt sem vagyok megnyugodva. Óvatosan betekertem a fejét, majd kitoltuk a műtőből. Odamentem a szüleihez és megnyugtattam őket, hogy a fiúk túlélte a műtétet. Az anya ezer köszönetet mondott, amiért megmentettem szeretett fiúk életét.
- Azonban, amíg a fiuk kómában van nem mehetnek be hozzá, csak amikor felébred…. Ha felébred.
"BE AKAROK MENNI HOZZÁ!"- körmöltem idegesen a betűket de anya nem értett meg.
- Nem szabad. Te is beteg vagy. Pihenned kell.- győzködött. Az idegesség és lassan már a sírás rázta a testemet. Könyörögve néztem Hongbin-ra, hogy segítsen nekem valahogy anyut rávennem, hogy vigyen be. Értette a célzást.
- Kérem. Hadd vigyem be csak egy fél órára. Vigyázni fogok rá.- próbálkozott Binnie.
- Nem. Nem engedem.- ment ki a szobából anyu. Hangosan felzokogtam és ledőltem az ágyba. Életem szerelme, a másik felem épp haldoklik és nem emgednek el hozzá... Bárcsak nagybácsi itt lenne... Ő biztos elengedne.
- Ne sírj Kookie.- simogatta meg könnyes arcomat.- Majd valahogy beviszlek.
Csak sóhajtottam egyet, majd ezután kinyílott a szobám ajtaja. Azt hittem, hogy anyu az és azért jön, hogy elmondja, bevisz a kórházba. De az ajtón nem Ő lépett be. Heechul. Értetlenül néztünk össze Hongbin-nal.
- Hívtál. Mi a baj? - megböktem Binnie-t, hogy mondja el neki. Mire felvilágosította mindent megértett. Elmondta, hogy valószínűleg kapcsolatban vagyunk. Ezért vagyok én is rosszul. Sikerült anyut is rávennie, hogy menjünk be, mert ezen múlik mindkettőnk egészsége. Nem engdtek be hozzá. Azt mondták, hogy nagyon súlyos az állapota. Csak az ablaknál álltam és a gépekre kötött testét figyeltem. Kómában volt. Elborzasztott a tény, hogy itt vagyunk, egymástól függünk. Ha nekem valami bajom esik, bele is halhat. Ha Ő nem gyógyul meg, örökre így maradhatok. Egy tábla csokit szorongattam és halkan pityeregtem a szoba előtt.
Már nem is tudom mióta állnak a fiú kórtermének ablakánál, de a szülei már nagyon magukba fordultak. És hirtelen jött még egy család. Az egyik fiú az ablaknak tapasztotta a homlokát és onnét nézte az alvó fiút. Szája lila, bőre szokatlanul fakó. Odasétálok a fiúhoz, ő látszólag megilletődött, mert kiesett a kezéből egy tábla csoki.
- Elnézés, de jól érzi magát? – ő csak bólint. – Biztos, mert nem úgy tűnik. – megint csak bólint és lehajol a csokiért. Majd valami olyat motyog, hogy; „Bevinné, ezt neki kérem?” Csak bólintok és beviszem neki az édességet. Mintha csak egy apró pillanatra is, de úgy tűnt, mintha megmozdult volna a szempillája. De arra a következtetésre jutottam, hogy ez lehetetlen. Végül kimentem és megkértem az ott tartózkodókat, hogy menjenek haza, mert lejárt a látogatási idő.
Hazaküldtek. A kocsiban ültem és megállás nélkül azt irogattam a lapra, hogy vissza akarok menni. - Nyugodj le. Nem tesz ez jót neked.- fogta meg a kezem Heechul. "De neki sem!" - Tudom. De ez a kórház szabàlyzata. Mejd holnap is bemegyünk hozzá. "Jó." - Pihenned kell. Teljesen ki fogsz hülni.- takargatott be egy pokróccal. Megköszörültem a torkomat majd egy köhögő roham kapott el. Anyu aggódva nézett hátra. "Jól vagyok."- írtam neki a lapra. - Kisfiam.- simogatta meg hideg arcomat. Annyira kiakasztó és aggasztó volt ez az egész helyzet. Rettentően aggódtam Yoongi-ért.
Az anya nem akart elmenni úgy, hogy nem engedik be a fiához. Csapkodott, kiabált, míg meg nem jelent egy a fiúval egyidős ember. Az anya rögtön elhallgatott elment az apával és a másik két fiúval.
- Sajnálom, de a látogatási idő véget ért, meg kell kérnem, hogy távozzon!
- Ó, dehogy kell mennem Wang! – nézett rám szúrós szemmel. A hirtelen jött felismerésre megszédültem.
- Sajnálom Uram! Bemehet hozzá, de nem sokáig, mert akkor észreveszik. Mellesleg ki ez a fiú?
- A fiam. – ledöbbentem.
- De hisz az előbb volt itt az apja.
- Ő csak a nevelő apja, úgy, mint a másik fiúnak, HoSeoknak is. Ők valójában az én fiaim. Bár ők eztm még nem tudják, még nem érkezett el az idő, hogy megtudják a teljes igazat. - Oh… Értem, menjen be gyorsan hozzá! Bement, majd egy jó 10 perc múlva jött csak ki. Nem kérdezősködtem, csak bezártam utána az ajtót és elindultam hazafelé. Még egyszer utoljára ellenőriztem, hogy megfelelően vigyáznak újdonsült betegemre, majd lefürödtem és lefeküdtem aludni.
Mikor hazaértünk a szobámban folytattam tovább a szenvedést. Heechul és Hongbin felcipeltek valahogy és befektettek az ágyba. Jól bebugyoláltak, hoztak teát, még be is fűtöttek. A meleg elnyomott, így elaludtam. Álmomban is Suga-ért aggódtam. Az első felében minden tökéletes volt. Kézenfogva sétáltunk. Állandóan valami "nagy nap"-ról beszélgettünk. Nem tudtam megmondani, hogy mi volt az... De lassan ahogy haladtunk a házunk felé, tisztázodott minden. A nagy nap a beavatásunk. Mindenki ránk várt. Ám mikor átnentünk volna az úton hirtelen a semmiből jött egy autó. Elütött minket. Sötét volt előttem, csak hangokat hallottam. Két ember vitakozott felettünk arról, hogy vajon élünk-e még. Én éltem de a lábaimat nem éreztem. Suga mellettem meghalt. Zilálva, leizzadva keltem ki az ágyból. A szívembe egy hatalmas szúrás nyilalt. Nem lehet! Ez nem igaz! Ez csak egy álom! Yoongi él! Hangtalanul elkezdtek folyni a könnyeim.
Este nem aludtam valami fényesen. Folyamatosan mesterem, Tűz szavai jártak a fejemben. „Ő a fiam.” Mikor megszólalt az ébresztő órám, felkeltem és ettem valamit, majd elindultam. Beérve a munkahelyemen, már is hívtak a fiú kórterméhez, mert be akar hozzá menni egy fiú. Mikor a terem elé értem, meglepetten láttam, hogy nem a Mester az, hanem, a tegnapi bólogatós fiú. Szemi kisírtságról árulkodtak. Gyorsan írt valamit a kezében tartott kis jegyzetfüzetbe. Megértettem végre, hogy miért nőtt fel szegény fiú a nélkül a tudat nélkül, hogy ki az apja. „Szóval Ők azok!” Gyorsan beengedtem a fiút és figyeltem, hogy senki se zavarja meg őket egymás gyógyításában.
Reggel hangos ricsajra ébredtem. Először azt hittem, hogy lebontják a házunkat. Másodszorra arra gondoltam, hogy mindenki megbolondult és a világ legnagyobb családi veszekedése folyik odalent és nekem nem sikerült átaludnom. És harmadszorra világosodtam meg. Csak reggel van és reggelihez készülődnek. Öhm... Nos igen. Kicsit hangos a családunk.
- Kookie! Kész a reggeli!- hallottam meg anyu hangját. Biztos, hogy a fóldszintről.
- Jó!- kiabáltam le. Semmi kedvem sem volt lemenni. Előző nap sem ettem semmit de nem is voltam éhes. Ki akartam szállni az ágyamból, hogy felöltözködök de elhagyott az erőm. Csak ültem az ágy szélén, mozdulatlanul. Elkezdett a hideg rázni, hangosan vacogtam. Pedog nem volt nyitva az ablakom. Visszabújtam az ágyba és jól betakaróztam. De csak rosszabb lett. - A-aish...- motyogtam dideregve.- M-mi van már...?- kezembe vettem a macim és azt szorongattam. De szembesülnöm kellett a ténnyel, miszerint már lilák a kezeim. Ez pontosan olyan, mint mikor Suga volt beteg. Csak nekem mást vált ki. De hisz nincs is egy napja, hogy láttam.
- Kookie! Jössz?
- N-nem... Tu-tudok...- vacogtam halkan.
- Mi a baj, fiam?- hallottam meg aput az ajtóból.
- N-nem tu-tudom...- nyeltem egy nagyot. Én igazán nem akartam ezzel bajt okozni nekik. Senkinek sem.
- Kisfiam!- nyitott be anyu.- Fázol?
- I-igen.
- Hisz az ajkaid is tiszta lilák.
- Engedjetek ide.- szólt Heechul bácsi. - Mi a baj öcskös?- borzolta össze a hajam.
- É-én n-nem tu-tudom mi-mi tö-történik.- mondtam szomorúan.
- Én igen. És cselekednünk kell.- mondta határozottan Heechul.- Szabad?- nyúlt a telefonomért. Csak bólintottam. Pötyögött valamit majd visszatette az éjjeliszekrényemre. - Nemsokára itt lesz az orvosságod.- simogatta meg az arcom.- Most megyek. Pihenj csak.- ezzel anyuékkal együtt kimentek. Nagyon aggódtak értem, és láttam, hogy zavarja Őket a tehetetlenség. És ez engem is bántott. Hallottam, hogy az ajtóm előtt beszélgettek. - Muszáj minél hamarabb túlesni a szertartáson. Csak szenvednek egymás nélkül.- mondta a nagybátyám a szüleimnek.
- De ez veszélyes.- tiltakozott anya.
- Dehogy az... Ez sokkal rosszabb nekik. Hát nem látjátok? Képesek akár meghalni is a másikért...
- Jaj ne...- zokogott fel anyu.
- Be kell végre teljesülni a legendának és a szerelmüknek. Így megóvva ezzel Őket. És kibékítve a 2 erőt. - suttogta Heechul. Amiket hallottam csak mégjobban felzaklattak. Annyira rosszul voltam, hogy elnyomott az álom. Fél órával később kb kopogást hallottam.
- I-igen sza-szabad...- hangom rekedt volt és remegő.
Kiszálltam az ágyból és lementem a földszintre. Szerencsémre anyuék még nem ébredtek fel. Még a nagyi sem ébred fel, ami csoda. Feltettem a kávét főni és csináltam magamnak egy szendvicset. Megittam a kávém, felöltöztem és írtam anyáméknak. „Elmentem futni és edzeni, majd jövök. Pussz!” Még gyorsan felmentem a telómért és rendbe raktam a cuccaim. Végül lementem és elindultam. Mikor odaértem az edzőteremhez és bementem. - Jó reggelt! – köszöntem a portásnak. Ő csak bólintott. – Edző bá’ bent van már?
- Igen, Mr. Min. Az edzője már bent van.
- Köszönöm, és mondtam már, hogy ne hívjon Mr.-nek. Csak Sugának. – ő csak bólint. Felmentem átöltözni és bementem a terembe. - Jó reggelt edző bá’ – hallottam meg. Ő is meghajolt, majd hozta a felszerelésem. Kb. már vagy 3 órája püfölhetem az a zsákot, mikor szóltak, hogy jött egy SMS-em. Megnéztem ki az és lefagytam. Elköszöntem az edzőmtől és már rohantam is. Mikor odaértem a házuk elé nagyot nyeltem és becsöngettem. - Öm… Jó napot! – hajoltam meg, mikor kinyitották az ajtót. Meglepődve láttam, hogy nem Mrs. Jeon, vagy Mr. Jeon nyitott ajtót.
- Gyere be! - invitált beljebb az illető. - Én Kookie nagybátyja vagyok. De hívj csak Heechulnak.
- Akkor maga a Víz? – ő csak bólint.
- Most pedig, menj! Szüksége van rád! – csak bólintottam és elindultam felfelé. Még mielőtt kopoghattam volna eszembe jutott a csoki. Gyorsan lerohantam az emeletről és se szó, se beszéd nélkül elrohantam a legközelebbi boltba és megvettem a csokit. Telesen kifulladva álltam újra az ajtójukban.
- E-Elnézést, h-hogy csak úgy elrohantam, d-de…
- Semmi baj fiam, gyere be, és most már kérlek, ne menj! – csak bólintottam és elindultam felfelé. Halkan kopogtam szerelmem ajtaján. Rekedt, száraz hangon behívott. Kinyitottam az ajtót, de csak annyira, hogy a fejemet be tudjam dugni rajta.
- Hali! – ő csak bebugyolálva feküdt az ágyában a macit szorongatva. – Cuki a macid! – mentem be a szobába. Ő csak elmosolyodott. Mikor letettem mellé a csokit halkan felkuncogott. – tudtam, hogy örülni fogsz neki! – nyomtam az arcára egy puszit.
- Hi-hiányoztál...- vacogtam.- Bú-bújj ide mellém.- takaróztam ki majd széttártam a karomat. Vett egy nagy levegőt és befeküdt mellém. Olyan jó meleg volt a teste. Olyan finom volt az illata.- Szeretlek.- suttogtam. Kezdtem jobban érezni magam. A közelsége felmelegített.
Bebújtam mellé és összebújtunk. Fele a mellkasomon, keze hanyagul a derekamon. Átnyúltam felette és tapodtatni kezdtem.
- Hova raktam? – értetlenül emelte fel a fejét. Végigtapogattam az ágyat és hirtelen megtaláltam. – Megvan! – felemeltem a csokit. – Kérsz? – ő csak bólintott. Kinyitottam és betettem egy kockát a szájába, utána pedig az enyémbe. Néztem, ahogy rágja a csokit és azon kezdtem agyalni, hogy megcsókoljam-e. Néztem, ahogy lenyeli, és eszembe jutott valami. „Megint, bevetem a: kérsz csokit vedd el innét akciót!” - Még? – csak egy „Ühümöt” mondott. – Hát akkor tudod mi a dolgod! – nyújtottam rá a nyelvem, majd betettem a fogaim közé. Most nem vörösödött el, csak közelített. Fogaink és ajkaink összeértek.
Elengedte a csokit és a számba ejtette. A csokival együtt most is jött a nyelve. De ezúttal nem tiltakoztam cseppet sem. Gyengéden ízlelgettük egymást és a csokit is. Annyira elvarázsolt és magával ragadt a pillanat. Lehunyt szemekkel élveztem ki minden egyes pillanatát. Miután a csoki elolvadt még egy kicsit csókolóztunk majd elváltam tőle. Vékony nyálcsík húzódott kettőnk között ami végül a szám szélén landolt. Nyeltem egy nagyot majd kidugtam a nyelvem és lenyaltam a szám.
- Köszönöm.- pusziltam meg Suga ajkait.- Így sokkal finomabb.- kuncogtam. Egyre jobban éreztem magam. Talán már a testhőmérsékletem sincs mínuszban.
- Szeretlek. – suttogtam a fülébe. Ő csak belekuncogott a nyakamba. – Neh… Ez csikiz. – toltam el egy kicsit, de csak annyira, hogy feljebb tornázzam magam. – Meleg van… - láttam rajta, hogy szerinte nincs. – Hát jó. Akkor nem veszem le az ujjatlanom. – villantottam rá egy perverz mosolyt. Láttam szeme csillogásában, hogy nem erre gondolt. Csak megrázta a fejét és suttogott. „Kérlek” Elmosolyodtam rajta, és kibújtam a takaró alól. Levettem a pólóm és úgy bújtam vissza mellé.
Teste olyan forró volt. Visszabújt mellém, szorosan hozzám. Szám tátva maradt, tökéletes testét látva. Kezemet forró mellkasára vezettem és végighúztam rajta. Lassan ajkaira hajoltam és megcsókoltam.
Ahogy végig húzta kezét a hasamon a bizsergés jött magától. Aztán megcsókolt. Mintha bomba robbant volna az agyamban, teljesen összezavart. Testem önálló életre kelt és változtatott a helyzeten. Teljesen elfektettem az ágyán és rámásztam. Csókkal borítottam ahol értem a nyakát. A füle tövétől egészen le a kulcscsontjáig, végül pedig az állát. Tetteimre halk nyögést hallatott. S ez nem, hogy megállított volna, meg jobban feltüzelt. Nem álltam meg ezúttal a kulcscsontján, lejjebb merészkedtem. Kezem becsúsztattam pólója alá és végigsimítottam harán. Egy újabb nyögés hagyta el a száját. Erre nem bírtam és ismét rátapadtam a szájára. Kezem derekára tettem és megint változtattam az elhelyezkedésünkön. Most ő került felülre. Belenéztem a szemébe és gyorsan le is szállítottam magamról. Szeme félelmet és értetlenséget tükrözött. De azért láttam benne egy kis szenvedélyt is
- Sajnálom. – és ez csak félig volt igaz.
Olyan hirtelen ért cselekedete. Azt nem mondom, hogy nem élveztem. Sőt. Nagyon is tetszett minden perzselő csókja. De mikor hirtelen magára fordított megijedtem. Én nem is tudom, hogy mitől... Csak talán a helyzet. Sosem voltam még úgy senkivel... Meg amit Heechul mondott. De... Mi van ha Yoongi... Ha Ő már csinálta.
- S-semmi baj.- hajoltam le teljesen a mellkasára majd nyomtam rá sok-sok apró puszit.
Mikor már kicsit lenyugodott a vágyam iránta nyomtam a homlokára egy puszit. Ránéztem az órámra, és rájöttem, hogy nekem már rég otthon lenne a helyem.
- Nekem most mennek kell. Bocsi. Ha kell valami csörögj. Bár szerintem az ablakból foglak figyelni... - upsz, hangosan gondolkoztam. - még egyszer elköszöntem tőle, majd lementem és elköszöntem a házbéliektől. Pár másodperc múlva már az ajtónk előtt álltam. Mély lélegzetet vettem, majd benyitottam.
- Hali! Megjöttem! - kiáltottam el magam. Anya könnyes szemmel futott le a lépcsőn és magához szorított. - Anya~! M-Meg fulladok! - megtörölte könnyes szemeit. - Sajnálom, hogy ilyen soká jöttem, de közbejött valami. - mondtam neki, majd fölmentem a szobámba. Ahogy "ígértem" Kookienak kiültem az ablakba, és onnét néztem őt.
Sajnáltam, hogy ilyen hamar el kellett mennie de megértettem. Kiültem az ablakomba és vártam, mikor ér haza. Mikor megláttam hevesen integetni kezdtem neki. Ő mosolyogva viszonozta gesztusom.
- Kookie!- hallottam meg anyu aggódó hangját.- Gyere be onnan azonnal!- akart leráncigálni vissza az ágyba.
- De... Yoongi... Én látni akarom.- motyogtam, miközben felé mutogattam.
- Nem szabad. Még jobban beteg leszel.
- De anyuuu...
- Ahj... Itt van a takaród. Legalább ezt terítsd magadra.- tette a vállamra.
- Köszi.- pusziltam meg majd visszaültem. Suga már nem volt ott. Nem mentem vissza. Ott ültem egész este. Őt vártam.
Anyáék szóltak, hogy menjek vacsizni. Viszonylag jól telt. Elmentem lezuhanyozni, és utána lementem a nappaliba. Hirtelen csöngettek. Egy szál törülközőbe nyitottam ajtót.
- Hali! - köszönt Ravi. - Öhm... Nem akarsz valamit felvenni? - nézett végig rajtam. - Kérlek? - nézett rám szépen.
- Persz gyere be! - invitáltam beljebb és felmentünk a szobámba. Gyorsan összeszedtem mit is vegyek fel, majd kimentem a fürdőbe átöltözni és kihúzni a szemem. Visszafelé menet megláttam Seokot. - Öcskös, gyere egy kicsit, be akarok mutatni neked valakit!
- Jövök! - nos igen, imád emberekkel találkozni. Mikor beértünk a szobámba, csak akkor láttam meg a szomszéd ablakban Kookiet. Valószínűleg elpirultam, mert HoSeok oldalba bökött. - B-Bocsii... Khmm. - köszörültem meg a torkom. - Ravi, ő itt az öcsém HoSeok. HoSeok, ő a legjobb barátom Ravi. - láttam ahogy Ravi egyre jobban kezd vörösödni. Ugyan így az öcsém. Erre röhögőgörcsöt kaptam és elfeküdtem a fapadlón. Ők csak értetlenül nézek rám.
- Naon cukik vagytok.
Az ablakban ücsörögtem. Láttam, hogy Suga ablakában világosság van és mozgolódik valaki. Kezemben a macival kuporogtam a belső párkányon. Annyi mindenen gondolkoztam. Az elmúlt napok, hetek eseményeit vettem sorra.
- Bejöhetek?- hallottam meg Heechul hangját az ajtóm mögül.
- Igen.
- Gyere le enni.- lélett be.
- Nem vagyok éhes.- vontam vállat.
- Anyád nagyon aggódik érted. Azt mondta, már 2. napja nem ettél semmit. Ez nem mehet így.
- De nem kell.- néztem ki az ablakon.
- Jó.- sarkon fordult és kiment. Néhány perccel később egy tál levessel tért vissza. - Nah. Amikor kicsi baba voltál akkor csináltam utóljára ilyet.- ült le velem szembe. - Nagy Ááá...- tartotta felém a teli kanalat.
- Te etettél kiskoromban?- néztem értetlenül. - Igen. Akkoriban sokat voltam veled.
- Nagyon nyugodt baba voltál. Szerettél velem lenni.- mesélte büszkén majd betuszkolta az ételt a számba. Jó forró volt a leves. Az egész testem átjárta és felmelegített. De nem sokáig maradzlt meg a ereje.
- Nem kérek többet.- toltam el a kezét kb a 10. kanálnál.
- Na jó. Nem erőltetem. Ez is csoda, hogy ennyit ettél. Anyád boldog lesz.- felállt, adott a homlokomra egy puszit majd kiment.- Feküdj le. Jó éjt.
Néztem, ahogy etetik Kookiet, és arra gondoltam, bárcsak én etethetném őt. Eközben, az öcsém és Ravi szépen összemelegedtek. De komolyan. Ott falták egymást az ágyamon. Pedig csak 5 percre nem figyeltem rájuk.
- Ember! Ne az én ágyamon! - emeltem fel a hangom, mire ők szétugrottak.
- Bocsi~! Bratyó... Gyere Ravi, menjünk. - amilyen gyorsan csak tudtak kimentek a szobámból. Leszedtem a szemfestékem és lefeküdtem aludni.
Az ablakban aludtam el. Mélyen, álomtalanul szunyókáltam. Reggel korán felriadtam és bár mindenem megfájdult, elgémberedett, mégis az iskolához készülődtem. Becsoszogtam a fürdőbe és nekiláttam a reggeli teendőimnek. Nagyon lassan és nehezen mozogtam. Megint rámtört egy vacogó roham. De nem volt szabad feladnom. Nem késhetek a suliból. Egyenruhában állítotam be a nappaliba.
- Hát a fiatal úr hová készül?- kérdezte Heechul bácsi.
- Iskolába?- kérdeztem vissza. Nem tudtam mire vélni a kérdését. Hát hova mennék?
- Jeon JungKook! Nem mész te sehova ilyen betegen!- jött le anyu is.
- De már nincs semmi bajom.- mosolyogtam rá kedvesen. Megfogta a kezem ami az övéhez képest jég hideg volt.
- Sipirc vissza az ágyba.- utasított. Hangjában hallottam az aggodalmat.
- De anyuuu...~!
- Hallottad anyádat!- szólt apa is.Lehajtott fejjel visszaballagtam a szobámba és egyenruhástul befeküdtem az ágyba.
- Nem igaz, hogy nem.engednek suliba... Hongbin biztos aggódni fog... És Suga-val sem fogok tudni így találkozni.- fortyogtam magamban.
- Bejöhetek?
- Gyere.- vontam vállat. Ahogy Heechul-t ismerem, már tuti bent volt.
- Ne szomorkodj.- ült le mellém. - Nem kell többet suliba járnod.
- Hogy mi?!- ültem fel.
- Legalábbis az elkövetkező egy hétben sehova. Utána pedig egy különleges helyre fogsz járni.- mosolygott barátságosan.
- Hogyan? De miért? És Yoo-yoongi? Hongbin? Én nem akarom itthagyni Őket...- már majdnem elbőgtem magam.- Ne haragudjatok rám ha rossz gyerek voltam. Nem akartam. De kérlek ne küldjetek katona suliba!- fohászkodtam nagybátyámhoz. Felkuncogott majd folytatta.
- Nem katona suliba mész. Hanem valami speciális, a mi világunkhoz jobban kapcsolódó iskolába. És a többiekért se aggódj.- simogatta meg a buksim.- De most mennem kell. Ahogy érzem szükség van rám otthon...- sóhajtott.- Ja és készülj. Nemsokára itt az idő.- ezzel köddé is vált.
- MIVAN?!- néztem nagy szemekkel.- Most komolyan szivatnak?!- kidőltrm az ágyamon és csak üres tekintettel a plafont bámultam. - Ez-nem-lehet-igaz...- tagoltam.halkan a szavakat.
Reggel épp készülődtem a suliba mikor Seok benyit félmeztelenül.
- Látom jó éjszakád volt. - erre ő csak elpirult.
- Nagyon lehetett hallani?
- Neem~, csak nem tudtam tőletek aludni.
- Bocsi... - jött be már Ravi is. "Miért ver ennyire az ég?" - Csaak... - húzta csókra az öcsémet.
- Kérlek ne itt! - szakítottam szét őket, hogy kiférjek az ajtón. - Legközelebb legyetek halkabbak! Főleg te öcsi. - erre ő csak nagyot nyelt, amiből rájöttem, hogy eléggé összevont szemöldökkel nézem őt.
- R-Rendben! - lementem meginni a kávém és anyuékkal találtam szembe magam.
- Hát ti? Nem mentetek még be dolgozni?
- Nem, mert van még egy kis elintézni valónk a sulidban.
- Zsír! Akkor elvihettek!
- Nem kell... Mától fogva nem oda fogsz járni. Ahogy az öcséd sem, úgyhogy mehetsz vissza aludni. - a kijelentésükre kiesett a bögre a kezemből és nagyot szólva leesett. - Aish... Te gyerek! Haggyad, majd mi feltakarítjuk! Menj vissza aludni.
- De... mi lesz JungKookkal?
- Ő is sulit vált, ahogy te Ravi, HoSeok. Ez olyan iskola ahova a magunkfajták járnak. - csak bólintottam és felmentem a szobámba. Gyorsan visszavettem a pizsim és visszabújtam az ágyamba. Rögtön el is nyomott az álom.
Észre sem vettem, de ahogy az ágyban feküdtem, elaludtam. Arra keltem, hogy valaki kopog az ajtómon. Idétlen egy pózban feküdtem az ágyamon. A jobb lábam lelógott a földre. a Bal kezem is a levegőben lógott a nyakam kitekeredett. Hogy én hogy kerültem ebbe a pózba...
- Igen szabad....- motyogtam, majd felültem és megmozgattam elgémberedett csontjaimat. - Hongbinnie!- pattantam fel az ágyból és azonnal barátom nyakába ugortam. - Szia Kookie.- simogatta meg a hátam.
- Mi újság? Anyukádtól hallottam, hogy azért nem jöttél suliba, mert beteg vagy.
- Igen... azért is...- hajtottam le a fejem.
- Na mi a baj?- ült le az ágyamra, majd én is mellé ültem.
- Tudod... Suga-val összegabalyodtunk....- meséltem pirulva.
- Várható volt.- kacagott.
- Kedves....- löktem vállon. - És... És... van itt még valami....- kezdtem bele hezitálva. Reméltem, hogy ha elmondom Neki, nem fog hülyének nézni. Mégis csak legjobb barátok vagyunk...
- Mondjad bátran.- biztatott.
- Szóval... néhány napja annyi furcsa dolgot tudtam meg... Remélem nem fogsz őrültnek nézni.... Nekem is még hihetetlen.... Szóval röviden annyi, hogy van a 4 Ősi Elem....- nagyon vigyorgott. ez rossz je.l- A Tűz, a Víz, a Levegő és a Főld. És most kiröhöghetsz, de állítólag én a Víz leszármazottja vagyok.... Yoongi pedig a Tűz-é.... És valami háborúról is magyaráztak, meg, hoy csak mi ketten békíthetjük meg a két elemet.... Most mi van? Mit nevetsz? Ahj... tudtam, hogy hülyének fogsz nézni....
- Nem nézlek annak. Egyáltalán nem....
- Akkor mit nevetsz?
- Én erről tudtam. Én is Víz vagyok. Mármint a Víz hívőihez tartozom. Én vagyok kijelölve a hivatalos segítődként. Kiskorom óta ebben élek, és erre képeznek, hogy majd jön a "herceg" és én leszek a leghűségesebb szolgálója. Vagy valami ilyesmi.- hajolt meg előttem.
- Te ne szórakozz már....- mondtam zavartan.- Ne hajolgass.
- Rendben, ahogy parancsolod.
- Fejezd már be Hongbin!
- Bocsánat.- hajolt meg.
- De... De ekkor... Te is jössz velem az új suliba?- csillantak meg a szemeim.
- Természetesen.- mosolygott kedvesen.
- Ez az!- pattantam fel és a nyakába ugrottam. Akkora volt a lendület, hogy az ágyra döntöttem.- Nem leszek egyedül! Köszönöm.- adtam egy cuppanóst az arcára. Nagyon közel kerültem ezalatt a néhány hét, hónap alatt Hongbin-hoz. Másoknak talán ez nagyon meglepő lehet. De így most már minden világosabb számomra is.
Miután felébredtem iszonyatosan megfájdult a kezem. "Szuper! Izomlázam lett!" Levetettem a pizsim és felöltöztem valami kényelmes utcai ruhába és lementem a földszintre, ahol Seok Ravi ölében ült és fejét vállára hajtotta.
- Gelt' - köszöntem nekik.
- Reggelt? Tudod te mennyi az idő? - megráztam a fejem. - Délután 13:30. - elképedtem.
- Öhmmm... oki. Én mentem. Kaptam fel a kocsikulcsom a pultról. - Majd jövök! - Ravi egyből kiszállította öcsémet az öléből és utánam rohant. - Suga! Beszélnünk kell! - csak megfordultam és felvontam a szemöldököm.
- Csak azt akartam mondani, hogy veletek válom a sulit, mert én vagyok a felkészítőtök. - csak bólintottam.
- Ha most megbocsátasz egyedül akarok lenni. - nem vártam meg a válaszát. Beszálltam a kocsiba és elhajtottam mellette. "Még szerencse, hogy van a házba vész esetére, vagy ha csak olyan kedvem van, hogy ott legyek ruha." Ezzel a gondolattal hajtottam teljes padlógázig a nagynéném házáig. Beálltam a garázsba és leállítottam a motort. Még gyorsan írtam egy üzit anyáéknak. "Ne aggódjatok, hogy nem vagyok otthon, csak kell egy kis magány." Azzal benyitottam a számomra biztonságot nyújtó kis házba. Eszembe jutott, hogy Kookievel milyen jó volt itt.
Kicsit heverésztünk az ágyban, nevetgéltünk, beszélgettünk Hobgbin-nal.
- Szóval akkor Te mindenről tudtál... Sőt! Mondok jobbat! Mindenki tudott, Suga-n és rajtam kívül! Na szépek vagytok...- sóhajtottam mosolyogva.
- Ne haragudj öcskös.- csípett az arcomba.
- Au...- simogattam a helyét. Hirtelen visszakapott arcomhoz és simogatni kezdett. - M-mit csinàlsz hyung?- hessegettem el a kezét.
- Te jég hideg vagy!- sápadt el.
- Ahj... Már megint?- észre sem vettem és már meg sem lepődöm.
- Mit hozzak?- ült fel.- Először is itt egy takaró.- bugyolált be.- Csinálok teát.
- Jó nagyon aranyos vagy Binnie de nyugi. Nem kell. Megleszek.- mosolyogtam felé.- Tuti!- bólintottam.
- Rendben. De attól csinálhatok teát.- ment ki mosolyogva. Az én "kis" gondoskodó "bátyóm"...
Valahogy nem hagyott nyugodni egy érzés... "Magammal kellett volna hoznom Kookiet." Minél többet agyalok ezen annál jobban kezdem magamba érezni azt a szorító érzést, amikor valami rosszat tettem. "Muszáj lesz megkérdeznem tőle, hogy rá érne most és elhoznám ide néhány napra, hogy csak 2-ten legyünk, vagy legalább csak beszélni vele." Gyorsan küldtem neki egy üzenetet és vártam. Nem jött. Már komolyan kezdek aggódni, de még nem hívom fel, hátha csak nem nézte még.
Amíg Hongbin-t vártam, hogy elkészítse a teát, elaludtam. Elnyomott a betegség. Olyan volt, mint egy megfázás. Csak nem lázam volt, hanem nagyon lehültem. A végtagjaim is sajogtak. Mikor felébredtem, kómásan, duzzadt szemekkel néztem körbe. Megdörzsöltem a szemeimet, hogy tisztuljon a kép. Hongbin a fotelomban aludt. Nagyon aranyos volt. A teát termoszba tette le az éjjeliszekrényemre. Elvettem és néhányat kortyoltam belőle. Pont olyan volt, amilyennek szeretem. Visszatettem a szekrényre majd Binnie-nek akartam szólni. De nem volt hangom. Vagyis nem sok. Csak halk susogás jött ki belőlem. Azt hittem, hogy ez a szokásos ébredés utáni rekedtség de nem. Hiába köszörültem meg a torkom rendes hang nem jött ki. Kezdtem kétségbeesni... Kimásztam az ágyhoz és Bin-hez sétáltam. Elkezdtem keltegetni.
Még mindig semmi. Komolyan kezdek meghülyülni. „Mi van, ha valami baja esett?” Erre a gondolatra felpattantam a fotelből és már zártam is a házat. Beültem a kocsimba és örült módjára hajtottam hazafelé. Az idő hirtelen elsötétült és elkezdett zuhogni az eső. Hirtelen kiugrott az útra egy őz. Túlkésőn vettem észre és már nem volt időm lassítani. Kikerülni még kitudtam, de elvesztettem a kocsim fölött az uralmam, így kisodródtam az útról egyenesen egy fának csapódtam. Hála az övemnek nem repültem ki a kocsiból, de lefejeltem a kormány és minden egyre jobban homályossá vált, míg minden elsötétült.
- Mi az Kookie?- motyogta ébredezés közben Hongbin. - Mit mutogatsz?- kérdezte. Hiába erőlködtem, nem jött ki rendes hang a torkomon. Kezembe vettem egy papírt és egy tollat. "Nem tudok beszélni"- körmöltem.
- Hogy hogy nem tudsz?- nézett rám kétségbeesetten. "Mikor felkeltem nem volt hangom. Nem tudom mi van..." - Szólok a szüleidnek.- pattant fel. Megfogtam a kezét és heves fejrázás közepette artikuláltam, hogy ne. Nem kellett Hongbin-nak kimenni. Anyu csak úgy ránkrontott, szinte úgy törte be az ajtót.
- Most hívtak a szomszédék... Yoongi kórházban van...
- Mi?- néztünk nagy szemekkel anyura. Furcsa érzés fogott el. Elkezdtem szédülni. Az ágy felé hátráltam majd leültem és magam elé néztem. Szívem egyre gyorsabban dobogott. Nagyon aggódtam érte.
- Jól vagy fiam?- ült le mellém anyu. Válaszul megráztam a fejem, hogy nem. "El kell mennem hozzá! Látnom kell!"- írtam a lapra. - Miért lapra írsz? "Hongbin kérlek mond el neki." Hongbin felvilàgosította anyut.
„Dr. Wangot hívatják a műtőbe! Dr. Wang kérem, menjen a 6-os műtőbe! Sürgős műtét!” Amilyen gyorsan csak tudtam mentem a terem felé. Asszisztens már várt rám. Míg készülődtem ő elmondta mit kell tennem.
- 18. éves fiú. Súlyos fejsérüléssel. Autóbaleset. Nem valószínű, hogy túléli a műtétet. Az Égiek segítsenek neki!
Csak bólintottam és már neki is kezdünk a műtétnek. Egyre jobban kezdett reménytelenedni a helyzet. Túl régóta műtjük, és még mindig nincs változás.
- Törlést! Huhh! Most pedig csipeszt. – óvatosan elcsippentettem az oda nem illő dolgot a többitől és kivettem. – Jó! Most már csak az összevarrás, valamit a fertőtlenítés van hátra! – még koránt sem vagyok megnyugodva. Óvatosan betekertem a fejét, majd kitoltuk a műtőből. Odamentem a szüleihez és megnyugtattam őket, hogy a fiúk túlélte a műtétet. Az anya ezer köszönetet mondott, amiért megmentettem szeretett fiúk életét.
- Azonban, amíg a fiuk kómában van nem mehetnek be hozzá, csak amikor felébred…. Ha felébred.
"BE AKAROK MENNI HOZZÁ!"- körmöltem idegesen a betűket de anya nem értett meg.
- Nem szabad. Te is beteg vagy. Pihenned kell.- győzködött. Az idegesség és lassan már a sírás rázta a testemet. Könyörögve néztem Hongbin-ra, hogy segítsen nekem valahogy anyut rávennem, hogy vigyen be. Értette a célzást.
- Kérem. Hadd vigyem be csak egy fél órára. Vigyázni fogok rá.- próbálkozott Binnie.
- Nem. Nem engedem.- ment ki a szobából anyu. Hangosan felzokogtam és ledőltem az ágyba. Életem szerelme, a másik felem épp haldoklik és nem emgednek el hozzá... Bárcsak nagybácsi itt lenne... Ő biztos elengedne.
- Ne sírj Kookie.- simogatta meg könnyes arcomat.- Majd valahogy beviszlek.
Csak sóhajtottam egyet, majd ezután kinyílott a szobám ajtaja. Azt hittem, hogy anyu az és azért jön, hogy elmondja, bevisz a kórházba. De az ajtón nem Ő lépett be. Heechul. Értetlenül néztünk össze Hongbin-nal.
- Hívtál. Mi a baj? - megböktem Binnie-t, hogy mondja el neki. Mire felvilágosította mindent megértett. Elmondta, hogy valószínűleg kapcsolatban vagyunk. Ezért vagyok én is rosszul. Sikerült anyut is rávennie, hogy menjünk be, mert ezen múlik mindkettőnk egészsége. Nem engdtek be hozzá. Azt mondták, hogy nagyon súlyos az állapota. Csak az ablaknál álltam és a gépekre kötött testét figyeltem. Kómában volt. Elborzasztott a tény, hogy itt vagyunk, egymástól függünk. Ha nekem valami bajom esik, bele is halhat. Ha Ő nem gyógyul meg, örökre így maradhatok. Egy tábla csokit szorongattam és halkan pityeregtem a szoba előtt.
Már nem is tudom mióta állnak a fiú kórtermének ablakánál, de a szülei már nagyon magukba fordultak. És hirtelen jött még egy család. Az egyik fiú az ablaknak tapasztotta a homlokát és onnét nézte az alvó fiút. Szája lila, bőre szokatlanul fakó. Odasétálok a fiúhoz, ő látszólag megilletődött, mert kiesett a kezéből egy tábla csoki.
- Elnézés, de jól érzi magát? – ő csak bólint. – Biztos, mert nem úgy tűnik. – megint csak bólint és lehajol a csokiért. Majd valami olyat motyog, hogy; „Bevinné, ezt neki kérem?” Csak bólintok és beviszem neki az édességet. Mintha csak egy apró pillanatra is, de úgy tűnt, mintha megmozdult volna a szempillája. De arra a következtetésre jutottam, hogy ez lehetetlen. Végül kimentem és megkértem az ott tartózkodókat, hogy menjenek haza, mert lejárt a látogatási idő.
Hazaküldtek. A kocsiban ültem és megállás nélkül azt irogattam a lapra, hogy vissza akarok menni. - Nyugodj le. Nem tesz ez jót neked.- fogta meg a kezem Heechul. "De neki sem!" - Tudom. De ez a kórház szabàlyzata. Mejd holnap is bemegyünk hozzá. "Jó." - Pihenned kell. Teljesen ki fogsz hülni.- takargatott be egy pokróccal. Megköszörültem a torkomat majd egy köhögő roham kapott el. Anyu aggódva nézett hátra. "Jól vagyok."- írtam neki a lapra. - Kisfiam.- simogatta meg hideg arcomat. Annyira kiakasztó és aggasztó volt ez az egész helyzet. Rettentően aggódtam Yoongi-ért.
Az anya nem akart elmenni úgy, hogy nem engedik be a fiához. Csapkodott, kiabált, míg meg nem jelent egy a fiúval egyidős ember. Az anya rögtön elhallgatott elment az apával és a másik két fiúval.
- Sajnálom, de a látogatási idő véget ért, meg kell kérnem, hogy távozzon!
- Ó, dehogy kell mennem Wang! – nézett rám szúrós szemmel. A hirtelen jött felismerésre megszédültem.
- Sajnálom Uram! Bemehet hozzá, de nem sokáig, mert akkor észreveszik. Mellesleg ki ez a fiú?
- A fiam. – ledöbbentem.
- De hisz az előbb volt itt az apja.
- Ő csak a nevelő apja, úgy, mint a másik fiúnak, HoSeoknak is. Ők valójában az én fiaim. Bár ők eztm még nem tudják, még nem érkezett el az idő, hogy megtudják a teljes igazat. - Oh… Értem, menjen be gyorsan hozzá! Bement, majd egy jó 10 perc múlva jött csak ki. Nem kérdezősködtem, csak bezártam utána az ajtót és elindultam hazafelé. Még egyszer utoljára ellenőriztem, hogy megfelelően vigyáznak újdonsült betegemre, majd lefürödtem és lefeküdtem aludni.
Mikor hazaértünk a szobámban folytattam tovább a szenvedést. Heechul és Hongbin felcipeltek valahogy és befektettek az ágyba. Jól bebugyoláltak, hoztak teát, még be is fűtöttek. A meleg elnyomott, így elaludtam. Álmomban is Suga-ért aggódtam. Az első felében minden tökéletes volt. Kézenfogva sétáltunk. Állandóan valami "nagy nap"-ról beszélgettünk. Nem tudtam megmondani, hogy mi volt az... De lassan ahogy haladtunk a házunk felé, tisztázodott minden. A nagy nap a beavatásunk. Mindenki ránk várt. Ám mikor átnentünk volna az úton hirtelen a semmiből jött egy autó. Elütött minket. Sötét volt előttem, csak hangokat hallottam. Két ember vitakozott felettünk arról, hogy vajon élünk-e még. Én éltem de a lábaimat nem éreztem. Suga mellettem meghalt. Zilálva, leizzadva keltem ki az ágyból. A szívembe egy hatalmas szúrás nyilalt. Nem lehet! Ez nem igaz! Ez csak egy álom! Yoongi él! Hangtalanul elkezdtek folyni a könnyeim.
Este nem aludtam valami fényesen. Folyamatosan mesterem, Tűz szavai jártak a fejemben. „Ő a fiam.” Mikor megszólalt az ébresztő órám, felkeltem és ettem valamit, majd elindultam. Beérve a munkahelyemen, már is hívtak a fiú kórterméhez, mert be akar hozzá menni egy fiú. Mikor a terem elé értem, meglepetten láttam, hogy nem a Mester az, hanem, a tegnapi bólogatós fiú. Szemi kisírtságról árulkodtak. Gyorsan írt valamit a kezében tartott kis jegyzetfüzetbe. Megértettem végre, hogy miért nőtt fel szegény fiú a nélkül a tudat nélkül, hogy ki az apja. „Szóval Ők azok!” Gyorsan beengedtem a fiút és figyeltem, hogy senki se zavarja meg őket egymás gyógyításában.
